A világvége megbetegít

Bocsánat, javítom, egészségesen élni nem lehet úgy. A hurrikánok, az özönvizek, a felforrósodás, a túlnépesedés, az ivóvízkészleteink elapadása, a tűzvészek, az éhínség és az állatfajok kihalása miatti folyamatos stressz mellett testi és lelki egészségünk egyszerűen nem fenntartható. Vagy szomatizáljuk a végtelen bánatot, vagy egyszerűen megbolondulunk, de akad olyan is, aki felveszi a totális ignorancia páncélját, melyről csak lepereg az égő világ pernyéje. Köztes megoldás nincs, vagy van, de akkor meg gerincünk nincs.

Annyian keresték már és keresik most is a kiutat. Sokan magukban, de még többen a másikban. Okolják a kormányt, a hazát, a szomszédot, a háborút, a Covidot, az anyóst. Egyszerűen mindenkit, hogy a felelősséget hárítsák. Miközben csak azon igyekeznek, csak azért küzdenek és erejüket megfeszítve harcolnak, ügyeskednek és veszekednek, hogy meglegyen a maximális kényelmük. Hogy hideget csináljanak a melegből, aztán meleget a hidegből, hogy azonnal legyen étel az asztalon, a feleség kiszolgáljon, a kocsi alulfogyasszon, a kertes háznál legyen klíma a falon és térkő az udvaron. De rögtön ám! A türelem és a környezettudatosság hiányzik ezekből az emberekből.

Valóban hajlandóak vagyunk mindent feláldozni a kényelemért? De mi lesz akkor, ha ezek, a kényelmünket kiszolgáló források már nem lesznek? Ha nem lesz gáz és nem lesz villany? Mert, ugye, ettől hangos most a sajtó, ettől rettegnek a családtagjaink, a barátaink, ezt halljuk a fodrásznál, a pénztáros is csak nagyokat sóhajt, amikor a termékek beütése végén látja a kétségbeesett arcunkat a kasszánál. Valóban, a végösszegek sajnos hétről hétre növekednek. Már egy kisebb nagybevásárlás is elég lenne végre a felismeréshez: a vesztünkbe rohanunk. Nem kicsit, hanem nagyon, úgy kétszázzal. Igen, a marha nagy kényelmünk miatt!

Fontos még, hogy a tárgyaink, melyeket használunk, lehetőség szerint a legközelebb legyenek hozzánk. Láthatatlan és látható zsinórokkal kötjük össze életünk egyes pontjait, kiszámítva a legrövidebb útvonalakat majd azokon haladunk, oda-vissza mozgunk, mint a bábuk, amiket dróton rángatnak. Hurokkal a nyakunkon járunk, még ha nem is tudunk róla, és ha egy kicsit távolabb megyünk, már fulladunk is, mert már nincs meg a megszokott kényelmünk. Minden azt sugallja: ne térj le a megadott útról! Kövesd a többit, légy fogyasztó, végy földet, építs kerítést, portát, zárd ki a másikat! Ami a tied, az a tied! Ne osztozz, csak ha nyersz is belőle! Ezek a földi Biblia parancsolatai. S mint lelkes hívők, sorra építjük a házakat a betonkerítésekkel, kamerákkal és riasztórendszerekkel, büszkén, és oly eszetlenül. Csak öt perccel, öt hónappal, öt évvel kellene előre gondolkodnunk, és már beljebb lennénk, de még az az öt perc sem megy. Letesszük a csinos térkövet, aminek az első eső után borzos haja nő. Majd mit teszünk? Hát ez az. Amit eddig. A nagy semmit. A haj meg csak nő, sokasodik a bozót a betontükrön, szépen osztódnak a megkövült kavicspocakokon. S egyszer csak megfojt minket az egykevdű nemtörődömség.

Ha mindebbe belegondolunk és fáj, attól leszünk betegek, ha pedig nem fáj, akkor a közönytől vagyunk azok, amitől a szívünk kong.