A twitterdiplomácia kiszámíthatatlansága

A szíriai konfliktusban játszott amerikai szerep tankönyvszerűen mutatja meg, hogy ma az amerikai külpolitika talán egyedüli állandó jellemzője a kiszámíthatatlanság. Ez nem csak ebben a konfliktusban érhető tetten, mindinkább érvényes az Egyesült Államok és Európa viszonyában, vagy éppen az amerikai–orosz viszonyban is. Persze, nem itt fejeződik be a Szíria sorsáról is döntő amerikai „twitterdiplomácia”: az elnök döntésével egyszerre nyitotta ki az ajtót a törököknek és az oroszoknak, illetve hagyta sorsára az amerikaiakkal szövetségben az úgynevezett Iszlám Állam ellen hosszú ideje küzdő kurdokat. 

A Fehér Ház döntését nemcsak a demokraták, hanem a republikánus politikusok közül is egyre többen bírálják. Így talán nem meglepő, hogy Donald Trump hírhedtté vált Twitterén éles fordulatot bemutatva később a törököket is megfenyegette.

A Center for American Progress kutatóintézet szerint az amerikaiak ma is ellenségként tekintenek Oroszországra (nem mellesleg egyébként Kínára is). Ez nem meglepő, az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok jelene ugyanis nem választható el az 1945 után kialakult világrendtől, a hidegháború történetétől. 

Az átalakuló nemzetközi környezet, az egyre jobban nyomuló kínai külpolitika szükségessé tenné, hogy az Egyesült Államok megújítsa hosszú távú stratégiáját Oroszországgal szemben. Erre azért is égető szükség lenne, mert mind az amerikaiaknak, mind az oroszoknak már most is, de még inkább a következő évtizedekben Kína jelenti majd a legnagyobb kihívást. 

A 2016-os amerikai választási kampányban tetten ért orosz befolyásolási kísérletről készült nevezetes Mueller-jelentés azt eredményezte – és a hatása mindmáig tart –, hogy Donald Trumpnak alig van mozgástere az amerikai–orosz viszony alakítására. Az elnök és adminisztrációja tisztában van vele, hogy már mindig patikamérlegen fogják mérni minden lépését az orosz ügyekben. 

Az elmúlt hetek fejleménye, hogy az amerikai demokraták a képviselőházban csak nekidurálták magukat az elnök elmozdítását célzó vádemelési folyamatnak, az úgynevezett impeachmentnek. Bár szinte kivétel nélkül mindenki azt elemzi, hogyan befolyásolhatja mindez a 2020-ban esedékes, de már most is láthatóan zajló elnökválasztási küzdelmet és így Trump újraválasztási esélyeit, érdemes a külpolitikai következményeket is számba venni. 

A republikánus elnök eddig sem érdeklődött nagyon a külpolitikai kérdések iránt, és ha igen akkor is csak a belpolitikai érdekeinek szűrőjén át.

Az elinduló impeachment még több figyelmet von majd el a nemzetközi kérdésektől, illetve mindössze abban „segít”, mint az elnök mostani szíriai döntése, hogy miképp változtassa a fókuszt a vádemelés ügyében. 

A láthatóan rögtönzésekre épülő és ezért nehezen tervezhető amerikai külpolitika sokba lesz mindannyiunknak. 

Hiszen míg akár Kína, akár Oroszország egyre öntudatosabb, nyomuló szereplői a nemzetközi konfliktusoknak, addig az Amerikai Egyesült Államok csökkenő hajlandóságot mutat arra, hogy – folytatva a több évtizedes hagyományt – szövetségek szervező erejeként érdemben alakítsa a világpolitikát. 

Az 1945 után kialakult világrend demokráciát és stabilitást hozott a világ számos pontján, nem utolsósorban Európában. Ez nem valósulhatott volna meg a lényegében kiszámítható amerikai külpolitika nélkül. Több mint hiba lenne, ha az amerikaiak távolmaradásukkal és érdektelenségükkel tönkretennék mindazt, amit hosszú évtizedek alatt maguk építettek fel. 

A szerző az IDEA Intézet külpolitikai elemzője