​​​​​​​A talpra állás szürke évei

Ez a terület szerintem a pandémia egyik legnagyobb vesztese, bár a kulturális szférában dolgozók valamivel csendesebbek, mint mondjuk a vendéglősök vagy a konditermek üzemeltetői. A szervezők és a művészek bátortalanul nyilatkoznak, örülnek annak a kevéskének, ami megengedett számukra jelenleg.

Egymás után jelentik be a szabadtéri koncerteket, kiállításmegnyitókat, színházi előadásokat, és fogalmuk sincs, mekkora érdeklődésre számíthatnak. Annyi bizonyos, hogy ezekben a hetekben derül ki, létszükséglet-e a kultúra, ki van-e rá éhezve a közönség. A helyzet szinte hetente változik, ezért minden meghívón rajta van, hogy szíveskedjünk figyelembe venni az éppen aktuális járványügyi előírásokat a belépésnél. Nemrég még negatív tesztet kértek tőlünk. Jelenleg felírják a telefonszámunkat, e-mail-címünket, barátságosan megkérdik, átestünk-e a Covidon, majd a fertőtlenítőautomatához navigálnak minket, mielőtt belépünk egy-egy terembe, aztán széthúzzák a függönyt, felcsendül a zene vagy egyéb lelki kényeztetés vár ránk. Aki ült már maszkban nézőtéren két-három órán keresztül, nyilván egyetért velem, hogy ez így nem az igazi. Hogy képtelenség felhőtlenül átadni magunkat a szellemi élvezeteknek, ha nem minden úgy zajlik, ahogy azt megszoktuk.

A nyitás szerintem egy picit korai volt, de persze nem vagyok rendezvényszervező – amiért naponta hálát adok az égnek, mert már rég a pszichiátrián lennék, ha mondjuk egy kultúrházban, klubban vagy fesztiválirodában kellett volna abszolválnom az elmúlt másfél évet. Ismerek olyanokat, akiknek tényleg ráment a magánélete és/vagy a lelki egészsége erre az időszakra. Nem szívesen traktálnak a történeteikkel, csak hosszas noszogatásra beszélnek arról, mit éltek át, mintha az valami szégyellnivaló lenne. Általában a derekasan helytálló egészségügyi dolgozókat dicsérik ahelyett, hogy saját helyzetüket elemeznék.

És tudják, hogy a kulturális szférának hosszú évekbe fog telni a talpra állás. Addig pedig – szerény becslésem szerint minimum öt-hat éven át – azt kell nyújtaniuk a közönségnek, amire tömegek kíváncsiak. Nem kísérletezgetnek formabontó előadásokkal, zenei, irodalmi, színházi stílusokkal, hiszen biztosra kell menniük. Ezáltal egyes művészeti ágak teljesen eltűnhetnek egy időre, vagy jobb esetben a szellemi luxus kategóriájába kerülnek. A filmművészettől a zenén át az irodalomig minden kísérletező művész megsínyli majd a talpra állás szürke, ingerszegény éveit. Mindazokkal együtt, akik rájuk lennének kíváncsiak.

Nem akarom az ördögöt festeni a falra (bár ki tudja, egy ilyen festmény talán még sikert is aratna), de akár deformálódhat is kultúránk a világjárvány következtében. Megszakadhatnak olyan előre mutató folyamatok, amelyek fontosak az egyes művészeti ágak fejlődése szempontjából. A gondolkodtatás helyett a szórakoztatás időszaka következik, és bár semmi gondom ez utóbbival, ha a maga műfajában kellően igényes, de már most, az első meghívókat nézegetve érzem a megtorpanást.

Ne legyen igazam.