A szófecsérlés nem old meg problémákat

A felvidéki magyarság 1918 óta, rengeteg megpróbáltatáson, szenvedésen és tragédiák sorozatán átbukdácsolva, még ma is él. Megfogyva bár, de a helyén maradt és végzi kötelességét. A dolgok mindig változnak, és az általános, nemzetközi politikai helyzet, illetve a szlovák belpolitika függvényében a Felvidék magyarsága néha kicsit boldogabban, gyakran lesújtva érezte magát.

A most közeledő választás talán pozitív változásokat is hozhat az itt élő magyarok életébe. A forrongó, zavaros világpolitikai helyzet, az unió bizonytalan politikája, a szomorú, tragikus háború a szomszédban erős negatív befolyásával malomkőként nehezedik az egész szlovák társadalomra – gazdaságilag, illetve a bel- és külpolitika alakulására egyaránt. A hangsúlyt az egészre tettem, mert az itt élő emberek, kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, nemzeti és vallási hovatartozáson felülemelkedve, csak közös elképzeléssel és közös akarattal tudják országukat egy szerencsésebb, boldogabb jövő felé irányítani.

A pártok versengése ne csapjon ellenségeskedésbe, mindenki keresse a másikban azt a jóindulatot, amit magában is elképzel!

Röviden kitérnék arra, a sajnos nem túl előnyös és számomra nevetséges kelet-európai politikai gyakorlatra, amely a többpártrendszerre való áttérést kevésbé minőségi, inkább mennyiségi felfejlődésben képzelte el. A demokráciában a több párt biztosíték arra, hogy a hatalom ne kerüljön egy szűkebb csoport kezébe, és ne legyen diktatúra, de sok bába közt elvész a gyerek. Az Egyesült Államok két párttal, de a fejlett nyugati országok nagy részében is fél tucat párttal jól működnek a parlamentek.

Magyarországon, de a cseheknél is 9-10 párt van a parlamentben, a bolgárok vezetik a „mezőnyt”, Bulgáriában 26 pártot számoltam meg, és az öt és fél milliós Szlovákiában is 25 pártban keresik a „kormányzás igazságait”. Mire jó ez, mi a gyakorlati eredménye? Semmi, az egész gyerekség, még társasjátéknak is túlzás!

A mai helyzet a magyarság számára kedvező, mert az egyik magyar pártnak igenis megvan az esélye, hogy a parlamentbe kerüljön. Erre nagy szükség van, mert itt az ideje, hogy hosszú szünet után, végre az itt élő magyarság is véleményt mondjon az országát érintő fontos kérdésekben.

A dolog leegyszerűsítve az, hogy azon a bizonyos szeptember 30-án a szlovákiai magyar kisebbség – saját érdekében, egységesen – a legesélyesebb magyar pártra kell leadja szavazatát. Ha ez nem így történik, négy éven keresztül továbbra is csak kívülről szemlélhetjük, hogy a pozsonyi parlamentben miként rendezik sorsunkat. A múltkori választáson alig 60 százalékos volt a részvételi arány. Ez nagyon kevés. Ha a szlovák otthon is marad, az minket ne érdekeljen, minden épkézláb magyar gondolkodás nélkül induljon el az urnákhoz! Saját jövője érdekében!

A végén – mint egy kvázi kívülről, nyugati szemmel ide tekintő idős publicista – megjegyezném, hogy az anyaországi közmédia buzgósága, ahogy szinte napról napra figyeli és hozzászól még hetekkel a választás előtt egy szomszédos ország belpolitikai eseményeihez, talán visszafele sülhet el. Talán idegesíti a szlovákokat, és talán az ottani magyarság is úgy véli, köszönjük a tanácsokat, tudjuk, hogy jót akartok, de mi is tudjuk, mit kell tenni, nem kell állandóan apáskodni. Megjegyzésem szubjektív vélemény, lehet, hogy tévedek, de a felesleges szófecsérlésnek soha nem láttam az értelmét. Amit el lehet néhány mondatban mondani, miért kell azt hosszú napokon át ismételni és ismételni?

Másik dolog pedig, hogy ha már a szívünkön viseljük a diaszpóra magyarságának megtartását és erősítését, akkor nézzük meg a demográfiai adatokat! Az elmúlt hat-hét évtizedben, pár év kivételével, a magyarság termékenysége mindvégig elmaradt a népesség utánpótlását biztosító átlagos gyermekszámtól. Ez vonatkozik az anyaországra, de a Kárpát-medence más területeire is. Szlovákiában 2001-ben 520 ezer magyar anyanyelvű személy élt, ez a szám ma kb. 420-430 ezer. Százezer szavazóval kevesebb. Nehezíti a dolgot az elvándorlás is: ha helyben maradna a magyarság Erdélyben és a Felvidéken, és ott segítenénk a magyar családokat, akkor talán még tíz év múlva is lehet majd tanácsokat osztogatni a parlamenti választás előtt. Ellenkező esetben nem lesz kiért „aggódni”.