A szlovákiai magyarság külpolitikai lehetőségei

Ennek kapcsán felmerül a kérdés: milyenek a szlovákiai magyarság külpolitikai lehetőségei?

A diplomácia a társadalmi kapcsolatoknak egy olyan területe, ahol igen fontos a legitimáció. A kapcsolatok formái, módjai pontosan meg vannak határozva. Megtartásuk alapvetően szükséges ahhoz, hogy lehetőség legyen a hatékony érdekérvényesítésre. A külpolitikában hagyományosan az egyes államalakulatok bírtak ilyen eszközökkel, de később már egyes kisebb csoportok is megjelentek a nemzetközi küzdőtéren, amelyeknek voltak önálló külpolitikai ambícióik és amelyeket külföldi partnereik is elismertek. A magyarságnak a múltban már voltak ilyen tapasztalatai. Magyarország fejlődésében az 1526-os év döntő változást hozott. Ekkor egy új uralkodócsalád, a svájci-osztrák Habsburg-dinasztia nyerte el a koronát. Ilyen esemény már korábban is történt, és számtalanszor találkozunk vele más országok esetében is. A Habsburg-család maga már korábban szintén birtokolta Szent István koronáját.

A török korszakban vált először általánossá az a vélekedés, hogy a lakosságának jelentékeny része szerint az egyébként legitim Habsburg uralkodó nem képviseli megfelelően a magyar nemzeti érdekeket. Több felkelés és szabadságharc is kirobbant, amely megpróbálta megerősíteni Magyarország jogait vagy akár egy magyar uralkodóházat trónra ültetni. Ezekben a harcokban sokszor megpróbálkoztak hivatalos kapcsolatokat felvenni külföldi államokkal, uralkodóházakkal. A legnagyobb sikerek közé számít, amikor a szultán elismerte Bocskai Istvánt Magyarország királyának, és 1605-ben koronát küldött neki. Hasonló eredménytért el Thököly Imre is 1682-ben. A korszakban az önálló nemzeti külpolitika legnagyobb sikere az 1675-ös fogarasi szerződés volt, amelyet két évvel később megismételtek. Bennük XIV. Lajos francia király szövetségesének ismerte el a kuruc bujdosókat. Ehhez mérhető külpolitikai elismerés volt a Rákóczi-szabadságharc alatt kötött orosz-magyar szövetség, amelyet II. Rákóczi Ferenc fejedelem írt alá I. Péter cárral1707-ben.

A török korban az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalmon belül jelentős önállóságra tett szert és volt saját külkapcsolata is. 1575-ben egy erdélyi fejedelem, Báthory István került a lengyel trónra. 1622-ben köttetett a nikolsburgi béke Bethlen Gábor és II. Ferdinánd német-római császár között. II. Rákóczi György 1657-ben szövetségre lépett Bogdan Hmelnyickij kozák hetmannal és Svédországgal.

A törökök kiűzése után elhaltak a szabadságmozgalmak. Az ország területén nem akadt olyan csoport, amelynek saját külpolitikai érdekei lettek volna, az emigráció pedig nem volt olyan jelentőségű, hogy bármilyen állam partnernek tekinthesse. A törökországi kuruc emigráció az 1740-es évekig létezett. A magyar nemzet a Habsburg érdekektől különböző külpolitikát újból 1848-49 folyamán próbált meg realizálni. A magyar kormány ekkor ügyvivőket küldött Isztambulba, Párizsba és Londonba. Ez arról árulkodott, hogy megpróbálta saját külpolitikai érdekeit képviselni, de önálló országnak nem ismerték el, ezért követek vagy nagykövetek kiküldésére nem volt lehetőség.

1867 az ország külpolitikája szempontjából nagy változást hozott. Az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásával a közös külügyminiszter a két miniszterelnök, az osztrák és a magyar együttes döntése alapján fejthette csak ki tevékenységét. A 19. század második fele nem csak a magyar külpolitikai érdekek önálló megjelenésében hozott változásokat. A soknemzetiségű országban elindult a más népcsoportok nemzeti ébredése is. A hat fő nemzetiségi népcsoport, a német, horvát, szerb, román, szlovák és rutén különböző jogokkal rendelkezett és különböző fejlődési fokon állt. Mindezen nemzeti kisebbségeken belül idővel kialakultak olyan mozgalmak,amelyek arra törekedtek, hogy mint különálló etnikumok jelenhessenek meg a határokon kívül is. Idővel a nemzeti mozgalmak vezetői megfogalmazták azt az elképzelésüket is, hogy az országot belsőleg etnikai elvek alapján kell átrendezni.

A Magyarországon belüli hat népcsoportnak más-más elképzeléseik voltak az ország belpolitikájáról és más módon próbáltak kapcsolatokat kiépíteni a külfölddel. A saját országgal rendelkező szerbek vagy románok külföldi kapcsolatai elsősorban oda irányultak, míg például a szlovák nemzeti mozgalomnak a fejlett cseh nemzeti mozgalom nyújtott segítő kezet. Az egyik legnagyobb, több nemzeti mozgalmat is összefogó vonulat a pánszlávizmus volt, amelynek megalkotása a szlovák Ján Kollár nevéhez köthető. Ez az eszme a külpolitikában leginkább az Orosz Birodalomnál jelent meg.

E népcsoportok hivatalos külföldi elismerése az első világháborúig nem történt meg, legfőképpen nem harmadik országok részéről. Ennek ellenére mégis megpróbálták propagálni saját szülőföldjüket. Példa erre az Egyesült Államokban élő szlovákok törekvése: arra biztatták kinn élő honfitársaikat, hogy az 1910-es népszámláláson származási országuknak „Szlovákiát“ tüntessék fel. A nemzeti mozgalmak önálló, a magyar diplomáciai érdekektől különböző érvényesítésére a világháború kitörése után nyílt lehetőség. A teljesen önálló szlovák külpolitika kialakításának vágya végigkísérte a 20. századot. Csehszlovákia megalakulása után csakhamar kialakultak olyan érdekcsoportok, amelyek kevesellték az eredményeket. Ez oda vezetett, hogy 1938. október 6-án Zsolnán kimondták Szlovákia önállóságát, amihez a Német Birodalom nyújtott segítséget. Ezt a lépést a második világháború utáni békeszerződések semmissé nyilvánították, de az akkor létrehozott állam, külkapcsolataival együtt, 1945 tavaszáig ténylegesen fennállt. Az önállósági törekvések az úgynevezett prágai tavasz eljöttével újraéledtek. Bár az 1968. augusztus 21-i katonai intervenció miatt az emberarcú szocializmus megvalósításából nem lett semmi, 1969-ben sikerült elérni Csehszlovákia „dualista“ átalakítását, Szlovákia korlátozott jogkörrel saját kormányt kapott. Újabb előrelépést a szocializmus bukása és a nacionalizmus hivatalos újjáéledése hozott 1990-ben. Azország névváltoztatása (Cseh-Szlovákia) a további önállósodás felé mutatott, ami végül teljes formában 1993. január1-jén valósult meg.

A fentiekből látható, hogy a magyarság már az előző évszázadok folyamán is került olyan helyzetbe, amilyenben Trianon után jelenleg is van. Látható az is, hogy ilyenkor is képes volt számos külpolitikai sikert elérni. A szlovákság pedig még ennél is nehezebb helyzetben volt. Nem volt soha saját állama, még 1918-ban is nem önálló nemzetként, hanem a csehszlovák nép részeként szakadt el Magyarországtól. A múltbeli tapasztalatok alapján tehát ki lehet jelenteni, hogy egy országon belüli kisebb csoport vagy egy nemzeti kisebbség is elérheti, hogy önálló tényezőként ismerjék el a diplomáciában. Éppen térségünk fejlődése bizonyítja, hogy okos politizálás e seténvan erre lehetőség. (Horbulák Zsolt)