A szív hava

Jött egy fagyos éjszaka, enyhe széllel, s így, édes kettesben, reggelre levetkőztették a minap még szép zöld köntösben pompázó ifjú diófát. Ki tudja, talán közben szerelmet is játszottak vele, mindenesetre egyetlen levél sem maradt rajta, kör alakú halotthalvány szőnyeget alkotva mind ott hever a földön, a kopár ágak alatt. A nyárfa és az akácfa jobban ellenállt a jeges támadásnak, ám előbb-utóbb ők is megadják magukat egy újabb hideg éjjelen, akár rövid csata, akár forró szeretkezés ájult áldozataiként, és ott állnak majd másnap meztelenül, összehúzódva, mint ruhájától megfosztott szemérmes ember a nudistatelep inneni oldalán. Vagy éppen élvezve csupaszságukat, mint csitri lányok köldökük villanásait a nyári utcán. Végeredményben mindegy, a természet világában így van ez rendjén. A tavaszra nyár jön, a nyárra ősz, az őszre tél. Amely nemcsak vetkőztet. Öltöztet is, melegbe testet, melegbe lelket, boldogot és szenvedőt egyaránt, ha olykor csak pillanatokra is. Bár az intellektuális világ, az ország működne hasonlóképpen, az emberi lét törvényszerűségeihez igazodva, nem pedig szélhámosok saját magukból kiinduló és oda visszatérő hagymázas, kirekesztő elképzeléseihez. Akkor talán nem kellene annyi éhező, szegény, didergő szerencsétlenre, hajléktalanra gondolnunk, akik közül sokan aligha önhibájukból jutottak oda, hogy lassan már álmaik sincsenek, hogy csak létfenntartó ösztöneik működnek úgy-ahogy. Akkor nyugodt szívvel jegyezhetne le e sorok írója még olyasmit is, hogy december a legmelegebb hónap, mert a legbensőségesebb ünnepek hava különösen ebben a rohanó, már a temetőkben is mobiltelefonok cincogásától hangos, száznegyvennel hajtó világban – összejön a család, az édesanya, a nagymama főztjének illatában közelebb húzódnak egymáshoz az emberek, a szívek és a szavak. Lám, az első jel, az ég már be is takarta szép csendesen az ifjú diófa halotthalvány leveleit.