„A szerelemnek múlnia kell”

Abban az időben még csak leveleztek. Az első találkozó után pár héttel jött az első üzenet, egy nyitás, mert tetszettek egymásnak. Járni kezdtek. Az áttörhetetlennek tűnő alig húsz kilométeres távolság a két gyereknek nem ígért hosszú jövőt, ahogy az sem, hogy ennyire fiatalok voltak. A fiú neki címzett versei minden sorára emlékszik, egyszer még publikálták is azokat, az újságkivágás még talán egy dobozban ma is ott van. A középiskolát körbefonta kettejük kapcsolata, a csókolózásban együtt szereztek rutint, és azt érezték, ez már egy kapcsolat. Aztán vége lett. Ki tudja már, épp mi választotta el őket: egy másik feltörekvő szerelmi ígéret vagy csak az éretlenség? De elbocsátó szép üzenetnek a srác Zorán: A szerelemnek múlnia kell című dalának szövegét küldte el! Hogy a lány érezze, mennyit ért, míg tartott, míg élt. Kis szünet következett a kapcsolattartásban, de nem tudták hosszú időre megtartani, egy év múlva újrakezdték a kapcsolatot. Hevesebben, egy fokkal érettebben, ennek hála egymásra tudták zúdítani az előző szakítás fájdalmát is. Előjöttek a friss családi sérülések is. Ez a járás már sírósabb, kevésbé naiv összetartozást jelentett, míg tartott, míg élt. Egy olyan civakodás kellett csak a befejezéshez, ahol a lány sértődötten előre ment, és nem reagált a fiú hívó, engesztelő szavaira. Véget ért, mert nem fordult vissza, és hagyta, hogy a fiú könyörögve loholjon utána. Pedig meg akart fordulni, oda akart menni, de csak játszotta a sértődöttet, a féltékenyt, igazából nem a srácra haragudott. 

Nehezen engedték el egymást, valami összefűzte őket, és gyakran vágytak egymás társaságára, de a vonzalomnak már nem engedtek hosszú szárnyat növeszteni. 

Az egyetemi évek alatt a srác beért az igazi, mély szeretetből fakadó viszonyra, és talán a lány is, de mindketten foglaltak voltak. Párszor mégis találkoztak, és tudták, valami mélyen összeköti őket, a gyermekkor egy érintetlen szakasza, ahol még ártatlanul tudtak szeretni, elsőként egy másik embert. 

Megnősült, férjhez ment. Az évek eljártak felettük, tíz évig kiestek egymás látószögéből. Aztán egy nap jött egy Messenger-üzenet, amiben a fiú érdeklődik a hogyléte felől. Az életük egy pillanat alatt átjárhatóvá vált, találkoztak, kávéztak, és lassan oldódtak egymás társaságában. Azzal váltak el egymástól, hogy megismétlik egyszer a találkozót. Aztán se kép, se hang. A nő hiába írt neki, válasz nem jött, a Messengert nem nyitotta meg többé. Kizárta, de le nem tiltotta. Azzal magyarázta a lány, hogy a fiúnak így könnyebb, talán a nagyon szoros kapcsolat határai könnyen mosódnak el, és a házasságba nem fér a harmadik, még ha lelki kapocsban is jelenne meg. 

Zorán koncertjén ül a nézők soraiban, megszólal a régi életét idéző dal, felidézi az egykor szeretett srácot, a füle mögötti anyajegyet, a szavakat, amik általa nyertek értelmet. Látja maga előtt a tizenhat éves srácot, a haját, és szomorú, mert nyoma sem maradt kettejük szeretetének, a maradványai csak benne élnek tovább. 

Elgondolkodik, vajon az elmúlt tíz év mennyire hagyhatott rajta is nyomot. Középkorúvá váltak. Vajon a személyes találkozás öröme csak az övé lenne? Az egykori szerelme elfordulna a bevásárlóközpontban, ha meglátná, vagy simán elmennének egymás mellett? 

Tudhatja-e a fiú, hogy hálás neki, mert megszerettette Zoránt, és mert ők ketten értették a közös elbocsátó szép üzenet tartalmát? 

Létezik-e egy másik világ, ahol ők kávéznak, és minden cél nélkül csak kapcsolódnak, egy röpke pillanatra? Hogy még létezzen az a két kamasz, egy felnőtt létben, pillanatokra visszavágyódva a rettenthetetlenségbe, ahol az aggodalmak csak önmagukról szólnak, de minden más biztos és szilárd. 

Tudnia kellene két és fél évtized után, hogy jelentősége volt, hogy egykor szerette ezt a lányt. Hogy hála ennek a kapcsolatnak megtanult önmagáról valamit a korai években, mégpedig, hogy különleges, akiről verset lehet írni. S hogy a legjobbat kívánja neki, várva: egy nap még isznak egy kávét.