A semmittevés doktrínája

Érdekes megfigyelni, válsághelyzetek esetén hogyan alakulnak ki a szekértáborok az amerikai vezetésben. A politikusok pártállásuktól és vérmérsékletüktől függően nyomban több csoportra szakadnak, s velük szemben szinte egységesen felsorakoznak a katonák, mint most a líbiai légtérzár vagy a felkelők felfegyverzésének kérdésében. A vélemények káosza annak is tulajdonítható, hogy a váratlanul kitört arab forradalmak lassan már egy negyedéve tartanak, de Amerika (Európa is) késik az új közel-keleti doktrína megfogalmazásával. Nem kellene bonyolult filozófiai-politikai remekművet letenni az asztalra, elég volna kimondani néhány új alapelvet. Ismét többen emlegetik Obamának az iszlám világhoz intézett üzenetét, a 2009 júniusában elhangzott kairói beszédet. Azt mondta, az USA és az iszlám világ között új kezdetre van szükség, egyetlen ország sem kényszeríthet a másikra valamilyen kormányzási módot. Azt is mondta, hogy ezeknek a kormányoknak figyelembe kell venniük a népakaratot, de az addigi amerikai gyakorlat nem változott, Tunéziától kezdve Egyiptomon át egészen Szaúd-Arábiáig azokat a tekintélyuralmi rendszereket támogatta és támogatja, mint elődei. Obama a frázispufogtatás mestere, beszélni tud, dönteni nem, elszalasztja azt a lehetőséget, hogy az USA befolyásolni tudja az eseményeket. A Brookings Intézet egyik kutatási igazgatója szerint az elnök annyira fél az iraki hibák megismétlésétől, hogy inkább nem tesz semmit. A türelmetlen újságíróknak rendre azt hajtogatja, amit már betéve tudunk: elítéli a civilek elleni erőszakot, támogatja a demokráciát, és az USA „nyitva hagy minden opciót, beleértve a katonait is”.

Obama lehet az az elnök, aki hagyja, hogy Amerika kezéből kicsússzon az egész Közel-Kelet, eddig egyetlen, a térséggel kapcsolatos választási ígéretét sem teljesítette. Azt mondta például, gyorsan bezáratja a guantánamói börtöntábort – ezt hétfőn vonta vissza. Meg akarta regulázni a Netanjahu-kormányt, hogy megszülethessen a palesztin állam – ettől messzebb van, mint amikor hivatalba lépett, pedig akkor sem voltak jók az esélyek.

Épeszű ember nem akarhatja, hogy Afganisztán és Irak mellett az USA egy harmadik háborúba is belekeveredjen a térségben. De a felkelők megsegítésének vannak olyan formái – katonaiak is –, amelyek még nem jelentenek „háborúba keveredést”, viszont jelentősen csökkenthetik az áldozatok számát, és javíthatnak az erőviszonyokon. Igaz, szűk a mezsgye, ingatag a talaj. De legalább egyszer lépni lehetne a fennkölt elvek szerint, s a várható új líbiai rezsim is kvittelni tudná a bátorságot. Nem kellene megvárni a kétszáz dolláros vagy még magasabb olajárat.