A rőzsehordó nő adventje

Ebbe a védett gyolccsá gyúrt csendbe zokog bele egy asszony. Nem visel sem piros kendőt, sem kék kötényt, mint Munkácsy festményén a rőzsehordó nő, mégis akár az édeshúga is lehetne. Varjúfekete, kócos haja az arcába hull, könnyeit nyelve térdepel, ahogyan gyűjti, tördeli a fagyott gallyakat, majd hordja fel az úton hagyott babakocsira. Igyekezete hasztalan, oly sokat próbálna felrakni alkalmi kis targoncájára, hogy néhány faág leesik.

Nincs egyedül, vele van a nagyfia, aki hamarosan felbukkan a két telek közti senki erdejéből, és anyja segítségére siet. A fiúcska takarosan, tisztán öltözött, érkezésemre kiegyenesedik, illedelmesen köszön. „Ilyen a szegénység, otthon még két kicsi vár, hogy befűtsünk, valamit enni kolduljunk” – dünnyögi csak úgy, maga elé az asszony.

Elmondja, első gyermeke betegen született, mert a volt párja várandósan is ütlegelte. Elvették tőlük az elsőszülöttet. „Nem élhet velünk, mert steril szobára lenne szüksége, mi pedig egy szobában nyomorgunk, azt se tudjuk mindig kifűteni” – panaszolja a rőzsehordó nő. Valami tapolcsányi intézetbe került a gyermeke, de már elvesztette a fonalat, hogy onnan hová is vitték. A bőséges karácsonyi asztalnál is többet jelentene a családnak, ha őt is maguk mellett tudnák. Majd némi reményfény csillan meg a rőzsehordó nő szemében, amikor a nagyfiára pillant. Neki már könnyebb lesz. Jó tanuló, emellett sikeres sportoló. Biztosan nem kell majd kéregetnie és tűzifát gyűjtenie, ha felnő.

Ismerem a két kisebbik csemetéjét, rendesek és illedelmesek, épp a minap segítettek letakarítani az autót, hogy időben indulhassak. Hiszem, hogy a bátyjuk igyekezete őket is arra sarkallja, hogy kitörjenek a péró kilátástalanságából.

Nem szántam érzékenyítésnek, sem riogatásnak a mai írást. Örökül hagyta ránk alkotását Munkácsy, aki 1873-ban Paál László invitálására, immár francia földön, Barbizon falucskába utazott. Az ottani művészcsoport tagjaként megfestette az erdei út mellett ülő rőzsehordó nőt, aki görnyedten, fáradtan cipelte rakományát és sorsát. Talán úgy gondolta a festő, hogy ilyet a ma embere úgysem láthat már sehol. Rőzsehordót talán nem, de sorsát cipelőt bőven. Induljunk el bármerre a reggel csendjéből, legyen az városi bevásárlóközpont, vagy központi autóbusz-megálló, esetleg vasútállomás, mindenütt találkozunk velük. Életük egy táskában is elfér. Várják a delet, hogy kinyisson az ételosztó, és meleg levest kapjanak.

Amikor a minap elbeszélgettem az önkéntesekkel, megtudtam, hogy az önkormányzat takarékosságra és válsághelyzetre hivatkozva úgy döntött, nem támogatja a továbbiakban a munkájukat. Holott cserébe takarították a várost, működtették az ételkiadót, begyűjtötték és kiadták a tartós élelmiszert. Most gyűjtést szerveznek, hogy folytatni tudják munkájukat az önkéntesek, és ha nem állunk oda melléjük a küzdelemben, magukra maradnak a gondjaikkal. Szép és felemelő érzés, amikor advent idején jótékonysági koncerteken és vásárokon veszünk részt, és megmártózva az ünnepvárás fényében, hangulatában jó szívvel adakozunk. Dicséretre méltó, amikor a szerényebb körülmények közt élők is megpróbálnak segítő kezet nyújtani a nélkülözőknek ünnepek előtt. Jó érzés, hogy legalább karácsonykor fogyaszthatnak gyümölcsöt és édességet a szükséget szenvedők. Az én rőzsehordóm januárban is itt gyűjti majd a gallyakat a szomszédos kis erdőben, és az apróságok dideregve hazavárják őt a faluszéli házikóba...