A rácsokon túl

Ülök az ablakpárkányon, ismerős helyzet, mert otthon is csak a konyhaablak peremén van térerő, onnan szoktam telefonálni, és a hűtőnek támaszkodva hűvös fejjel döntéseket hozni. Itt is hoznom kellett egy nagyon fontosat, hogy este hattól kilencig arcizmom sem rándul, még akkor sem, amikor bevonul az ĽSNS vezérkara. Az előttem ülő két nyugdíjas magyarul beszélget arról, hogy a „Vezér” milyen érthetően, a nép nyelvén magyaráz. Mellettem egy középkorú férfi minden kimondott szót ismétel, mintha memorizálná az elhangzottakat. A terem túloldaláról megérzem egy, néhány perce még pártzászlót szorongató, címeres trikós fiatalember szúrós tekintetét. Fiatal fotós verekszi át magát a tömegen és a fényképezőgép lencséjével megcélozza a vezérkart. Kotleba intésére kiviszik a teremből. Ekkor jelentik be, hogy magánakcióról van szó, tilos fényképezni és hangfelvételt készíteni. Kabátom alatt a diktafon bekapcsolva, törökülésben a térdem alól megkockázatok egy kattintást a fényképezőgéppel. Onnantól kezdve elhúzódik mellőlem a mindent memorizáló férfi. Mostantól minden mozdulatot ellenőrizni kell, mert odaátról a vezérkar jelzésére még többen figyelik a NEM tapsolókat. Egy intés, és kiraknak innen.

A kampányszöveg hallatán többen bólogatnak, hogy úgy van, nem szabad több parcellát eladni a külföldi befektetőknek, el kell tőlük venni a gyárakat, minden az istenadta népé! Még azt is elhiszi a „Vezér” szavait szomjazó tömeg, hogy az uniós támogatások feltétele engedélyezni a melegek felvonulását, Kotleba gúnyosan megjegyzi: nincs undorítóbb annál, mint amikor két férfi csókolózik. Izzadtságszag, nedves kabátok áporodottsága, de már jönnek a mikrofonnal, libasorba terelik a négy kérdezőt a szervezők. A második kérdés után már nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy beavatottak a kérdezők és a nagyon tapsolók, mert annyira mesterkélt, jól szervezett minden. „Hogy érzi magát az új székházában a kedves Vezér a családjával?” – hangzik el a kérdés, a szervező bólint, és leülteti az ötvenes éveiben járó férfit. Közben már nemcsak a sasoló szervezők, hanem én is kiszúrom a NEM tapsolókat és a faképet vágó civil ruhás fakabátosokat. Elég, ha követem a pulpituson ülő Kotleba tekintetét, éppen szemmagasságban ülök vele. Egyetlen fotós van a placcon, a csinibaba élvezi, hogy sztárfotókat készíthet a „Vezérről”. Ő az első, akinek az arcán torz vigyor jelenik meg, amikor a négy „beavatott” kérdező után beáll a sorba két családanya is. Az egyikük a mikrofon után kapkod , de a szervező nem adja neki. A másik asszony a gyerekeit is terelgeti előre a terem végéből. Sokan már idegesek, mocorognak a széken. A kis fotós lány valamit súg a mikrofont tartó zöld pólósnak, az kérdőn néz a vezérkarra. Váratlanul véget vetnek a kérdezésnek. Lekászálódom az ablakpárkányról, sodor a tömeg a földszintre, körülöttem a fickók kezében már söröskorsó, a kocsma környéke tele van bokorba, járdára, vendéglő falára vizelő, káromkodó „szimpatizánssal”. A közeli parkban megtalálom a teremben rekedt férjére várakozó családanyát. Kérdem, mit akart kérdezni a barátnője, azt mondja bizonytalanul, valamit az óvodákról, a családi pótlékról. Továbbra sem akarok hinni a szememnek, mert a gyerekeit a terembe vonszoló anya lehetne akár a külseje alapján annak a – gyűlésezők által ingyenélőnek és élősködőnek nevezett – csoportnak a tagja, akit három órán át szidtak a teremben, a melegekkel együtt.

Azt mondta, valójában nem tudja megmagyarázni, miért furakodott előre. Talán mert mások is. Talán mert látni akarta a „Vezért”, meg azokat ott. Nem tudja, miért ment oda! Félő, hogy sokan nem tudták, mi vezette lépteiket a Royalba aznap este, miféle „igére” szomjaztak ott, túl a rácsos ajtón, a bakancsosok sora előtt elvonulva…