A populizmus felfalja Szlovákiát

A populizmus alappillére a megosztás. Amikor a társadalmat „normálisakra” és „nem normálisakra”, „hazafiakra” és „hazaárulókra” osztják, ott már nem párbeszéd zajlik, hanem hadüzenet. Aki másként gondolkodik, az ellenséggé válik. És ebben az új világban az ellenségekre nem vagyunk kíváncsiak, gyűlöljük őket, és el akarjuk különíteni magunktól.

Miért működik így? A válasz az emberi psziché mélyén keresendő. Az agyunk úgy van programozva, hogy előnyben részesítse az egyszerű narratívákat (információkat, válaszokat). Ha valaki fél, hajlamosabb vakon hinni annak, aki biztonságot ígér. Még akkor is, ha ez a biztonság hamis. Az igazság keresése fárasztó. Kutatást, figyelmet, kételyt és időt igényel. A populizmus ezzel szemben kényelmes, mert nem gondolkodásra ösztönöz, és épp ezért veszélyes.

Nem veszítjük el a demokráciát és a szabadságot egyik napról a másikra. Mi magunk adjuk oda darabonként. Egy kis félelemért, egy kis biztonságért cserébe, és már nem várunk többet, jobbat, csak azt, hogy ne legyen rosszabb.

A tömegek gyakran nem emlékeznek. A feledékenység, ami egyénenként természetes védekezési mechanizmus, társadalmi szinten katasztrofális következményekkel jár. Az emberek nem az alapján döntenek, ki mit tett, hanem ki mit mondott legutóbb. És ha egy vezető százszor becsapta és meglopta őket, de százegyedszer is azt mondja, amit hallani akarnak, újra bizalmat kap. 

Szlovákia sem kivétel. Az utóbbi években szemtanúi lehetünk annak, hogyan vált a populizmus a politikai élet középpontjává. Hogyan tért vissza a múltból egy olyan hang, amely megoszt, félelmet kelt, és közben a háttérben csendben fosztogat. Mert míg az emberek a jelszavakon rágódnak, a valóságot – az egészségügyet, az oktatást, a megélhetést – közben szépen lassan ellopják tőlük. Újra és újra megtapsolják ugyanazt a trükköt — akkor is, ha már tudják, mi lesz a vége.

Ez nem csak politikai kérdés. Ez a társadalmunk jövőjéről szól. Arról, hogy képesek vagyunk-e tanulni a saját hibáinkból, vagy újra és újra ugyanabba a csapdába sétálunk bele pusztán azért, mert nem akarunk gondolkodni, felelősséget vállalni. A félelem ma nem melléktermék, hanem kormányzati stratégia. Nem gondolkodnak helyettünk. Csak félni tanítanak minket. És mi hagyjuk.

Rengetegszer hallottam már: „Az összes politikus egyforma – mindegy, ki van ott, úgyis lopni fog." „Ilyen a politika, mindig is ilyen volt.” De ez nem mentség. Ez önfelmentés. A cinizmus nem védelem, hanem kapituláció. Ha nem hiszünk abban, hogy lehet másként, akkor mi is részeseivé válunk annak a gépezetnek, ami ma a legfontosabb értékeinket őrli fel.

Lehet, hogy idealista vagyok, de hiszek abban, hogy Szlovákiában a társadalom képes a változásra. Hogy egyszer majd nem az számít, ki kiabál a leghangosabban, hanem, ki dolgozik a legtisztességesebben. Hogy a félelem helyét átveszi a tudás, a gyűlölet helyét a párbeszéd és a vak hit helyét az önálló gondolkodás.

Ez a remény naivnak tűnhet. De talán mégis ez az egyetlen, ami megmenthet minket.