A „polgári” ellenzékről

Ha egy ország akkora politikai és morális válságban van, mint Magyarország, és ha egy ilyen országnak olyan szerencsétlen kormánya van, hogy elképesztő hibái miatt épp az égető és régóta esedékes reformtervek megvalósításánál fogy el körülötte a levegő, akkor az állampolgár óhatatlanul az ellenzékre figyel, mit ellenez, mit javasol, nem mellesleg: hogyan. A helyzet azonban az, hogy per pillanat hiába is figyelünk a Fideszre: a párt toronymagas népszerűsége nem párosul önálló arculattal, polgári alternatívát kínáló politizálással, a tavalyi választások óta először derült ki az is, hogy a program is csak most készül. Már ha készül.

A múlt hétvégén kongresszusát tartó, néhai liberális Fiatal Demokraták Szövetsége egy hosszas jobboldalinak mondható periódus után mára egy identitás és markáns elvek nélküli, ámde centralizált, egyetlen pótolhatatlan személy által távvezérelt politikai szövetség lett, amely mindenkinek meg akar felelni. Az elmúlt év retorikájában a skála az adócsökkentő gazdaságélénkítéstől egészen az árpádsávos szélsőpolgárok nacionalista-protekcionista körbeudvarlásáig tartott, és ma is igen tág a szakadék a kongresszus békés, alkotmányos váltást hangsúlyozó alapdokumentuma és aközött, ahogyan a Fidesz ősszel és tavasszal az utcán megjelent: radikálisan, ellentmondást nem tűrően, a kormányfőnek ultimátumot adva, rácsatlakozva a legszélsőségesebb elemek Kossuth téri performance-aira is. A Fidesz egyszerre ad el nemzeti-jobboldali érzületet, piacpárti lózungokat és baloldali társadalomképet, némi hardcore kádárista beütéssel – ez csak népszerű lehet, és az is.

A kongresszus tétje nem az volt, hogy Orbán Viktor pártelnök marad-e: ez nem lehetett kérdés, és nem azért, mert nem volt más elnökjelölt. Nem volt, de a helyzet az, hogy egyhamar nem is lesz, bármenynyire szervezkedtek is páran a sértett másodvonalból. Nem, a tét az lehetett: felismerhető-e a kötelező erődemonstráció mögött valamiféle koherens gazdaság- és társadalompolitika, ami az erő látszata mögött meg is teremti egy valóban polgári párt belső erejét? Nem, nem felismerhető, nem teremtette meg, és ez így is marad, amíg a párt elnöke Orbán Viktor.

A Fidesz kongresszusa tulajdonképpen már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna: a hazai reformvita egyik legfontosabb megnyilvánulása már a kezdés előtt két nappal, csütörtökön megtörtént. Mikola István, a volt egészségügyi miniszter akkor, múlt csütörtökön helyezkedett teljes nyíltsággal a nemzetközi baloldal és szélsőjobb, valamint Robert Fico álláspontjára: „a Fidesz a nemzeti intézményként működő egybiztosítós modell mellett tör lándzsát, mindenféle sanda próbálkozást az üzleti nyereségérdekelt magánbiztosítók részvételével (...) elutasítunk.” Az állam, az igen, a piac, az egyén szabadsága és felelőssége sanda és gyanús vircsaft. Innen nincs hová előre- vagy visszatáncolni: az ország legfontosabb, küszöbön álló reformját a szocialista-liberális kormánynak a „polgári” ellenzék nélkül kell keresztülvinnie. Ez nem egyszerűen röhejes: ez közbotrány. Akárcsak az, hogy míg a Fidesz elnöke a tavalyi kampányban és előtte az AmCham (amerikai kereskedelmi kamara) előtt az ország versenyképességének helyreállításáról beszélt, addig az elmúlt napokban már arról tájékoztatta az ő népét, hogy a versenyképesség semmi, a boldogság minden (nem szó szerint így mondta).

Nem tudom, meddig játszhatja el a Fidesz az EU-ban és nemzetközi pártcsaládjában a konzervatív, néppárti szerepet, félek, hogy még sokáig. Az antikommunista hév sikeresen leplezi az etatista múlt továbbélését ebben a pártban (amelyet egyébként nem ráz meg egyetlen frontemberének ügynökügye sem). Az egyik képviselő által celebrált profi kung-fu bemutató pedig azt, hogy a Fidesz csak támadni tud – küzdeni (elvekért, célokért) nem.

A szerző a Hirszerzo.hu főszerkesztője