A PISA-i nagyon ferde tornyunk

A legenda úgy tartja, hogy a régi „szép” időkben, ha a gyerek rossz jegyet vitt haza, ott bizony nem a tanár került kereszttűzbe, hanem az ellenőrző bátor (vagy botor) tulajdonosa. Tanárként tapasztaltam már ezt-azt, és bizony visszasírom azokat az időket, mikor a tanárembernek még volt tekintélye. Kezdjük el vizsgálni ezt az ideálisnak nem tekinthető helyzetünket a tanár szemszögéből.

Lehet itt okolni az oktatásügyet vagy a kerettanterv maradiságát, de amíg nem változtatnak rajta gyökeresen, addig ne várjanak csodát. Személyesen tapasztaltam, hogy milyen szinten veszik célkeresztbe a tanárt, ha csak egy kicsit is eltér az előírtaktól. Kezdem azt hinni, hogy Mózes a kerettantervet hozta le kőbe vésve a tízparancsolat helyett a Sínai-hegyről annak idején. Eltérés alatt nem azt kell érteni, hogy az Egri csillagokat kidobva az ablakon magamtól kezdtem tanítani valamit a magyarórán, hanem csupán annyi történt, hogy a tantervhez képest volt egy-két óra lemaradás, ennyi... De hát mea culpa, vagy hát én vétkem. Természetesen ilyenkor az etikett is azt diktálja, hogy a vezetőség kövezze meg a tanárt, alapjaiban kezdje megkérdőjelezni szakmaiságát és tudását. (Természetesen tisztelet a kivételnek, ez csupán egy tapasztalás volt a sok közül.) De látjuk, legtöbbször sajnos a rendszer az, ami belekényszeríti a tanárt abba, hogy csak a legfontosabb tananyagot adja át a lehető legegyszerűbb módon. Így talán belefér az adott évbe minden.

Vegyünk egy másik szempontot: az a csúnya koronavírus. Bizony ez is okolható a diákok szomorú teljesítményéért. Teljesen jogosan egyébként, ugyanis az online oktatás elég szabadosan zajlott – mindkét frontról. A tanárok szempontjából lehetett volna kicsit szigorúbban fogni a diákokat vagy megtalálni a lehető legkreatívabb módját a figyelmük lekötésére. Elvégre a technológia nagyon sok szemléltetési módnak enged teret. Persze senkitől sem várható el, hogy egyik pillanatról a másikra informatikai zsenivé váljon. A másik oldalról pedig egy kicsit a diákok is jobban megerőltethették volna magukat, ugyanis úgy nem tanulnak semmit, és készségeket sem sajátítanak el, ha reggel belépnek az elektronikus osztályterembe, majd kamerát és mikrofont kikapcsolva visszafolynak a párnák közé. A tanár meg beszélgethet saját magával, a kérdéseire nem fog válaszolni senki, az is biztos. Ha csodával határos módon mégis kapcsolnak kamerát (figyelem, ismét személyes tapasztalás következik), akkor meg azon ügyködnek, hogyan tudnák megzavarni az óra menetét. Például azzal, hogy a szoba kellős közepén, óra alatt gyújtanak rá a cigarettára, majd annak füstjét a kamerába fújják. Mit csinál a tanár ilyenkor? Oda nem tudunk menni, a szájából kivenni nem tudjuk, így marad a szóbeli figyelmeztetés, hogy azonnal hagyja abba, valamint a beírás. Erre mi történik? A szülő a tanárt veszi elő, hogy hogy merészeli... Tanári tekintély? Így próbáljon meg érdemben tanítani az ember. Hosszú oldalakon át lehetne fejtegetni, hogy az online oktatás miért nem működött, de ettől már senkinek sem lesz jobb.

Végül kezdhetjük elemezni a tanárok eredettörténetét is. Vajon a pályán elhelyezkedett sorstársak mindegyikében megvan az a bizonyos plusz, hogy jó tanár legyen? Emlékszem, az egyetemen megkérdezték tőlünk, hogy ki az, aki tanárként szeretne elhelyezkedni. A hallgatók csupán 15-20 százaléka jelentkezett. Kijelenthetjük, hogy valaki csak a diplomát akarta, a vele járó hivatást már kevésbé, mégis évekkel később ezen a pályán helyezkedett el. Vajon a tanári motiválatlanság is lehet okozója a tudás nem megfelelő átadásának és a diákok romló teljesítményének? Minden bizonnyal.

Szerintem az a magyarázat áll a legközelebb a valósághoz, ha az összes szempontot összegyúrjuk egy nagy egésszé. Gyökeresen kéne változtatni a helyzeten, amíg még nem késő. Addig pedig, igaz, hogy nem turistalátványosság, mint a majdnem névrokona, és jelenleg nagyon ferde, de a PISA-i nagyon ferde tornyunk a miénk. Ékeljük ki gondosan, reméljük a legjobbakat, és ha nem dől romjaiba, próbáljuk meg kicsit visszalökni, hátha egyszer kiegyenesedik!