A piros telefon

Minden reggel jó érzés költözik a szívembe, amikor látom a szülőket, amint kézen fogva vezetik gyermekeiket a szemközti óvodába. Egy kisfiú hórihorgas apja lépteihez akarja igazítani a sajátjait, aztán végül is az apa igazítja hozzá a lépteit. Egy darabon döcögve mennek, jókat nevetnek, majd az utolsó métereken az apa felkapja a kicsit, és a móka megkoronázásaként átteszi az óvoda kerítésén. Milyen csodálatos, ha egy gyermek napja a szülővel közös kacagással indul.

A gyermeknap alkalmából egy tanítványom azt írta a Facebook-oldalára, hogy boldog gyermekeket a világnak. Hozzáteszem: boldog világot a gyermekeknek. A legalapvetőbb követelmény a béke. Sajnos, a fegyverek és a béke két ellentétes valóság. Ezt nem először írom – talán unalmasnak tartja a kedves olvasó –, de az a nem szűnő háborús propaganda, amit országunk vezetői a béke érdekében végeznek, ismételten szükségessé teszi ennek kimondását. Például Čaputová Kijevben tartott beszédében újra leszögezte, hogy Ukrajnának nemcsak humanitárius, hanem katonai segítségre is szüksége van – küldünk is eszközöket 21 millió euró értékben –, s szerinte „azok, akik az Ukrajnának nyújtott katonai segítségnyújtás leállítását szorgalmazzák, az ukránok kapitulációját szorgalmazzák”. Ez nem igaz. Hozzáértő elemzők szerint vannak diplomáciai lehetőségek is, amelyek nemhogy messze nincsenek kihasználva, hanem kimondottan hanyagolva vannak. S ha így van, akkor egy női politikustól vagy politikusnőtől – a hangsúly a nőn van –, akinek valóban a béke a célja és az érdeke, én azt várnám el, hogy épp az ilyen lehetőségeket erősítse és szorgalmazza, akkor is, ha ott mást akarnak tőle hallani. Nem kell mindig jó kislánynak lenni. Sokszor épp ez az útja annak, hogy érett (politikus) nővé váljon valaki. Persze mindez nézőpont kérdése, mert a cél és az érdek a meghatározó.

Egyébként az olyan ankétokat is hátborzongatónak tartom, amelyek azt pedzegetik, hogy a NATO-nak be kellene-e avatkozni Ukrajnában. Már ez a kérdésfelvetés is hátborzongató. Nyilvánvaló, mihez vezetne egy ilyen beavatkozás.

Régi Irodalmi Szemlékben keresgélve találtam Barsi Imre 1960-as írását, amelyben az Orlík vízierőműbe látogató német újságírók a diszpécser piros telefonját látva két másik piros telefont említenek. Az egyik az USA atombombaközpontjának előcsarnokában van, és az USA elnökének dolgozószobájával van összekötve. A másik valahol Európában, Norstad amerikai tábornoknak, a NATO-erők főparancsnokának dolgozószobájában található, és szintén a Fehér Ház urához vezet. S ha egy, a világuralom vágyától megszállott amerikai politikus egy szép napon önuralmát vagy józan eszét elveszítve ebbe a telefonba bemondaná a végzetes szót: „Támadás!”, akkor a világtörténelem legszörnyűbb háborúja, az atomháború kezdődne el. A diszpécser elszántan megszólalt: „Az én piros telefonom az élet parancsait továbbítja, s az élet egyszer úgyis lehetetlenné tesz minden háborút, és akkor szükségtelenné válnak majd az olyanfajta piros telefonok.”

Sajnos, azóta még több van belőlük.