A nővérhiány orvoslása

A hírnek nagyon megörültem. Már csak azért is, mert úgy gondolom, tanultunk a múltbeli hibákból. Amellett, hogy időben felismertünk egy lehetséges problémát, ez a törekvés teret nyithat az orvoshiánynál sokkal markánsabb kérdéskör, a nővérhiány és a nővérek helyzetének megoldására.

A nővérhiány és annak orvoslása rendkívül bonyolult feladat. Nagyon sok szempontot, tényezőt kell figyelembe vennünk egy komoly javaslat előkészítésénél, és az eredmény így sem garantált. Talán ezért is félünk ennyire belefogni. Félünk a kudarctól, s talán még jobban attól, hogy egy esetleges kudarc után a problémát velünk azonosítják.

De miről is van szó valójában? Pénzről? Hatáskörökről? Az oktatási rendszerben történő változásokról? Megbecsülésről? Hol van a probléma eredője? A válasz egyszerű: mindez együtt. Ha ezt a kérdéskört nem komplex módon és egyidejűleg fogjuk kezelni, csak részleges és rövid távú eredményeket érünk el, de soha nem érünk célba.

Mielőtt döntenénk, nézzük meg az egyes tényezőket és kölcsönhatásaikat. Köztudott, hogy külföldön – értem ez alatt Nyugat-Európát – az egészségügyben dolgozók fizetése jóval magasabb. Tehát a megoldás logikusnak és evidensnek tűnik – ha meg szeretnénk állítani a nővérek külföldre szivárgását és vonzóbbá akarjuk tenni ezt a hivatást a jövő generáció számára is, több pénzt, magasabb fizetést kell biztosítani.

Tökéletes! Már csak a forrást kell megtalálnunk és kész! Sajnos ki kell ábrándítanom a kedves olvasót. Ha ezt a két „apró” tényezőt, a pénzt és annak forrását meg is találjuk, ez nem lesz elegendő az üdvösséghez, mivel nagy valószínűséggel a leendő forrás nem egy feneketlen zsák. Nem beszélve arról, hogy már több tanulmány is rámutatott és bizonyította, hogy a pénz is csak rövid távon motivál. Megbecsülés, biztonságérzet, stabil környezet és vízió nélkül újra hiányérzet lép fel, amelyet pusztán anyagiakkal egy idő után már nem tudnak megszüntetni. S végül az egész mit sem ér, ha az utánpótlást és a szakmai fejlődést nem garantálja egy jól átgondolt és felépített oktatási rendszer.

Ki biztosítsa mindezt a nővéreknek? Ki lesz az a jó tündér, aki végre megoldást nyújt azoknak, akik nap mint nap verejtékes munkával segítenek az elesett embereken? A legegyszerűbb lenne az egészet rásózni az államra. Bármennyire is csábító ez az elképzelés, nem hiszem, hogy ez a megfelelő lépés. Az említett tényezőkre legeredményesebben és leghatékonyabban az egyes klinikák, illetve kórházi osztályok vezetői (elöljárói és főorvosai) tudnak hatni, akik szerves részei, alakítói ennek a környezetnek. Senki sem látja jobban a rendszer gyenge pontjait és a lehetséges megoldásokat. Ezeknek a vezetőknek elsősorban példát kell mutatniuk – mind szakmailag, mind erkölcsileg, mind a munkához való hozzáállásukkal. Biztosítaniuk kell az adott részleg hatékony működését, félretéve mindenféle emóciót és a döntéseket racionális alapokra kell helyezni. A felesleges költségeket fel kell számolni, és az így megspórolt pénzt a nővérek bérezésére kell fordítani. Sok esetben a klinikákon, osztályokon nem optimális a személyzeti eloszlás, és ez feszültséget, a nővérek túlterheltségét és nem utolsósorban többletköltséget eredményez. Törekedni kell a transzparens és objektív megoldásokra és felhasználni a motivációs eszközök egész palettáját. Szebb munkakörnyezet, ami minimális befektetéssel jár, egy kedves szó, ami még pénzbe sem kerül, csodákra képes.

Természetesen szükséges, hogy ezek az erőfeszítések meghallgatásra találjanak a kórház vezetésénél, és persze mindez hosszú távon állami akarat és segítség nélkül kivitelezhetetlen. Mindezen lépések összessége eredményezné azoknak a hiányosságoknak a pótlását, melyről már oly rég beszélünk. És ami mindennél fontosabb – jobbá tennék a nővérek helyzetét és újra vonzóvá ezt a szép hivatást.

Kovács György
A szerző a Pozsonyi Egyetemi Kórház igazgatója