A nemzet koptatói

A kérdést nálunk annyira szemérmesen kezelték, hogy karácsony kivételével nem imádkoztunk soha közösen otthon. Anyám kisgyerekkoromban belém plántálta, hogy elalvás előtt az ima megkönnyebbülést ad (vén fejjel ma is így vagyok vele), de azután már sosem ellenőrizte, hogy imádkozom-e rendesen. Rám bízta.

Nálunk étkezések előtt sem volt ima, ahogy sok hívő családban szokás, és én nem is vitatom e szokás tiszta szépségét. Mégis, ha olykor vendégként váratlanul belecsöppenek egy ilyen étkezés előtti imába: leküzdhetetlen feszélyezettséget érzek. Valószínűleg a jámborság deklaratív hangsúlyozása zavar, a buzgóság nyilvánossága. Szeretek istentiszteletre, misére járni (különösen, ha a pap kizárólag azzal foglalkozik, amire fogadalma kötelezi és ami a dolga: a lelkek, és csakis a lelkek ápolásával). Szeretek részt venni a rítus kollektív szentségében, megvallva hitemet (és egyáltalán nem csakis akkor, ott, a templomban, de – ha nem is lépten-nyomon – „civil” életemben is). Ám a többi, mindenestül: legszemélyesebb, legbensőbb ügyem! A szentek szentje. A titkok titka.

Hasonló a viszonyom a magyarságommal, a hazával. Olyan magától értetődő és természetes, hogy nem kell beszélnem róla, sosem érzem szükségét, hogy hangsúlyozzam, bizonygassam. Jó egészségben él bennem, köszönöm. Természetes hatással van gondolkodásomra, világképemre. De csak addig, amíg nem akadályozza más, általános emberi értékek érvényesülését.

(Nem állhatom meg, hogy ki tudja, hányadszor ne idézzem e tárgyban az egyik legfontosabb mondatot, amit valaha olvastam. A francia felvilágosodás nagy filozófusától, Montesquieu-től származik: „Ha tudnám, hogy ami nemzetemnek hasznos, az ártalmas egy másik nemzetnek, nem javasolnám uralkodómnak, mert előbb ember vagyok, s csak azután francia, és mert szükségszerűen vagyok ember, francia azonban csak véletlenszerűen”.) Számomra a hangos, melldöngető hazafiaskodás, bármilyen fennkölt pulpitusról hangozzék is, nem sokkal több hitelt érdemel, mint a kocsmák és talponállók szeszgőzös magyarkodása, hogy aszongya: „Jó magyar gyerek vagy te, tökikém? Mert én igazi magyar gyerek vagyok, ide nekem még egy felest, Józsi!” Az automatikus, úton-útfélen hangoztatott magyarkodásban az a bizonyos véletlenszerű tény a melldöngetőt mindenre feljogosítja és semmire nem kötelezi. A természetes hazafisághoz, a használni akaró hazafisághoz, az egyetemes emberiségben méltósággal helyet foglaló hazafisághoz – semmi köze! És minden szó – legyen az pártvezér vagy valamely kocsmabeli szónok szava –, mely a nemzeti hovatartozás nemes és fontos, de véletlenszerű tényét fölébe helyezi az emberiségnek és az emberiességnek: az uszítás melegágya. A tragikus laboratórium, mely mindezt meztelen szörnyűségeivel demonstrálja, sokfelé látható, legutóbb és legközelebb itt lángolt tőlünk délre, a délszláv szomszédságban.

Én az életemet tettem magyarságom szent és szemérmes evidenciájára, röstellnem bármikor deklarálni és bizonygatni: aki kíváncsi rá, pillantson az életembe és írásaimba. Szinte az értelmetlenségig érzem és élem át azt az identitást, melyről nálunk annyi szó szaporíttatik fölöslegesen. Azért mondom, hogy szinte az értelmetlenségig, mert még a legmélyebb vermek mélyén, a Rákosi-érában, otthonunkból kitelepítve, mindenünkből kifosztva, majd 1952-ben haláltábornak számító munkaszolgálatba hurcolva: soha egy pillanatig nem lehetett kétséges, hogy itt maradok, ebben az elátkozott, mégis ezerszer áldott, akkoriban számomra és oly sokunk számára csak szenvedést nyújtó országban. És 1956 tragikus bukása után, éppenhogy visszakapaszkodva a verem aljáról alig a pereméig: föl se merült bennem, hogy a nyilvánvaló újzsarnokság elől idegenbe települjek. Ez persze egyáltalán nem érdem, mint ahogy az sem bűn (de nem is érdem!), ha valaki külföldre menekülve kereste boldogulását. Egyszóval az a bizonyos agyonhangoztatott nemzeti identitás esetemben ilyen egyszerű. Belső, szinte már biológiai kényszer. És nem csinálok belőle nemzeti pántlikás turnészámot.

De azt kikérem magamnak, sokadmagammal, akik megszenvedtük a szovjet–magyar terror gyötrelmeit, és azok nevében is, akik megszenvedték a nyilas rémuralmat, hogy szenvedéseinken és az áldozatok hulláin felkapaszkodva ízléstelen választási turnészámnak sajátítsák ki az Andrássy út 60. kísértetházát. (Terror háza – terror pláza: sajnos nem az enyém, csak loptam az ötletet!) És akkor ráadásnak még ama arcátlanság, hogy a „Hűség háza” elé vonuló egyik sajátos különítmény netán komolyan gondolhatta „hűségét”, jogfolytonosan, 1944-től datálva.

Magyarság, nemzet, haza emlegetésének inflációja és elkoptatása – a túligyekvők, önbizonyítók és köpönyegforgatók áldatlan tevékenysége miatt – az egyik legdühítőbb és legelszomorítóbb jelenség a rendszerváltozás utáni időkben. Példának okáért elvették tőlem a legdrágábbat: azt a kiserkenő könnycseppet, melyet a Himnusz hangjai váltottak ki belőlem évtizedeken át. Minthogy a Himnuszt is lépten-nyomon agyonkoptatják a túlbuzgók. Ez a felhígítás legalább olyan fájdalmas gaztett, mint egykor a diktatúra tilalma, mely a nemzet imájának zenéjét elvenni nem merte ugyan, de legalább szövegtelenítette. Nehogy az éneklő nép „Isten áldását” kérje a boldogító kommunizmusra.

A közelgő választás pánikja hazázásban és hazaárulózásban tovább rontotta a helyzetet. Ebben a politikai kártyapartiban legfőbb adu: a nemzet! Ennek kijátszásával, mint a kártyában általában, mindent ütni lehet. De bizonyos kártyajátékosok úgy csinálnak, mintha minden egyes kártya, az egész pakli csupa aduból állna. Minden egyes hívásukra a „nemzet” jön elő. Jobb kártyaszalonokban – mondjuk Angliában, ahol a gyep is meg a parlamentarizmus is több száz éves – hamiskártyásoknak hívják ezeket. Most, a választások előtt, egyetlen hatalmas talponállónak tekintik egyesek az országot. A „nemzeti oldalon” (milyen oldal van még, ki sajátíthatja ki a nemzetet egyáltalán?) mindenki döngeti a mellét, nemzetet és hazát üvöltözve, s aki nem üvölt velük, azt kinézik a talponállóból. Mely csakis az övék.

Én pedig halkan, de nagyon elszántan mormolom az íratlan parancsolatot: Nemzeted és hazád nevét ajkadra hiába ne vedd!