A múlt feltámasztása veszélyes a jövőre

Rövid eszmefuttatásom célja nem a „nagy politikai színtéren” zajló események elemzése. Azt naponta értékelik a szakemberek – elemzők és az erre szakosodott újságírók. Az összes lehetséges politikai, de főleg gazdasági eszköz felhasználásával rendkívül vakmerő, a zsarolás határát súroló kihasználásnak és visszaéléseknek lehetünk tanúi – ahogyan azt Ukrajna példáján is láthatjuk, mindez a Genfi egyezményben tiltott katonai eszközökkel is zajlik. Az oroszok atomfegyverekkel is fenyegetőznek.

A továbbiakban szeretném felhívni a figyelmet a Közép- és Kelet-Európában lehetséges fejlődési forgatókönyvekre. Ehhez azonban nélkülözhetetlen egy rövid történelmi áttekintés.

A tekintélyelvűség reneszánsza

1989 után nagy reménnyel üdvözöltük a visegrádi négyek konstrukcióját. Az akkori magyar miniszterelnök, Antall József fő célja az volt, hogy a ránk váró, szükséges politikai, gazdasági és társadalmi reformok bonyolult időszakában kialakuljon egy blokk, mely politikai súlya, földrajzi fekvése, de főleg a benne rejlő piaci potenciálja révén felkeltse a nyugat- európai „nagy” játékosok támogató érdeklődését. Ezt az elképzelést támogatta Havel elnök, valamint az összes többi államfő és miniszterelnökök. Egy sor strukturális változást kellett megvalósítani, hogy a befektetők ne habozzanak, és végre behozzák ezekbe az országokba az oly nagyon szükséges tőkéjüket – azokat a forrásokat, melyek nélkül elképzelhetetlen volt a tervgazdaságból piacgazdaságot formáló változások megvalósítása. Ez a folyamat nem volt fájdalommentes, a törvényalkotás, a transzformáció, a privatizáció és az élet egyéb területein is előfordultak hibák. Óriási baklövés volt a piaci eszközök abszolutizálása és az állam funkcióinak az egyidejű mellőzése – például szociális téren.

Friss történelmünk valamennyi „gyermekbetegsége” ellenére ma megállapíthatjuk, hogy a szükséges változások után egy konszolidált időszak következett, emelkedett a GDP, a fogyasztás és az életszínvonal. A 2008-as esztendő ugyan ránk zúdított egy pénzügyi válságot, de sikerült felépülnünk belőle. Következtek a bőség évei, és ahogyan azt jelenleg láthatjuk, az Európai Unió napjainkban sokkal összetartóbb, mint valaha, és többé-kevésbé sikeresen képes megbirkózni a gazdasági, klimatikus és biztonsági kihívásokkal. A felvázolt fejlődés ellenére a tekintélyelvű politikusok reneszánszának s egyben különböző bomlasztó folyamatoknak vagyunk a szemtanúi. Ezzel kapcsolatban a legkülönfélébb kérdések merülnek fel. Először is: hogyan lehetséges, hogy a demokratikus alkotmányos rendszerrel rendelkező országokban tekintélyelvű, szélsőségesen jobboldali, populista- nacionalista vezérek születnek és erősödhetnek tovább? Példaként Le Pent említeném Franciaországban, Salvinit Olaszországban, Orbánt Magyarországon, Kaczynskit Lengyelországban.

A tűzzel fognak játszani?

Az ilyen politikai szerencsejátékosok vezetése alatt vajon milyen célkitűzéseik vannak az adott országoknak? Mi hajtja őket, s merrefelé tartanak? Hogyan lehetséges, hogy ezekben a társadalmakban hosszabb ideje hiányoznak az olyan politikai vezetők, akik erős szociális aláfestéssel színezett polgári értékek mentén képesek lennének generálni választói többséget? Vajon teljes mértékben kizárható- e, hogy ezek a tekintélyelvű politikusok az Európai Unió szétverésén és a nemzetállamok létrehozásán dolgoznak? Utána pedig kizárhatóak lesznek az egyes apró, többnemzetiségű államok közötti akár véres konfliktusok? A második világháború és a holokauszt után elképzelhetetlen volt, hogy megéljük Srebrenicát. Ma annak lehetünk tanúi, hogy a szomszédos ország miniszterelnöke, Orbán Viktor már rasszista húrokat is megpengetett. Mindez hová vezethet?

Az Orbán-kabinet nemrég 19 ispánt nevezett ki. A miniszterelnököt – mint oly sokszor már korábban is – a múlt inspirálta. Ez a tisztség ugyanis 75 évig nem létezett a magyar közjogi rendszerben. Ezekre a „kormánymegbízott” kifejezést alkalmazták.

A törvénymódosítás indokolásában történelmi vármegyéket említenek: „A főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek”. (Forrás: Magyar Hang, 2022. június 20–30.)

A jövőre nézve problémát jelenthet, hogy a történelmi megyék földrajzi határai túlmutatnak a jelenlegi Magyarország hivatalos államhatárain. Valaki a tűzzel fog játszani? Mi a garancia, hogy erre nem kerül sor?

Politizáljunk!

Az említett vezérek a saját hatalmuk megerősítése céljából visszaélnek az alkotmányos rendszerrel. A közérdek számukra nem létezik. Egyfolytában uszítanak és felosztják a társadalmat a mieinkre és a többiekre, akiket árulóknak neveznek. A gyűlöletkeltés érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, lehet az nemzetiségi, faji, meggyőződésbeli vagy egyéb másságon alapuló eszköz. A félrevezetés céljából hazudnak, torzítják a történelmet, és visszaélnek az érzelmi befolyásolás eszközeivel. És sikeresek! A kulcskérdés az, hogy milyen módon tudunk ellenállni, illetve ezt a szörnyű tendenciát hogyan lehetne visszafordítani?

Úgy vélem, az összes normálisan gondolkodó ember, de főleg a felelős politikai elit – beleértve az értelmiséget –, illetve a széles körű polgári rétegek számára egyaránt ütött az utolsó óra. Ébresztő! Térjünk végre magunkhoz a biztonságos, együttműködő és virágzó unió érdekében! A mi Európánk érdekében. Mindenki kezdje saját magánál! Tegyük meg az első lépést! Politizáljunk! Érdeklődjünk a közügyek iránt, és ahol helyénvaló, pellengérezzük ki s ellenőrizzük választott képviselőink tevékenységét! Szervezzünk „demokráciát védő” köröket! Működjünk együtt a demokratikus politikai pártokkal! Csak így akadályozhatjuk meg a politikai vezérek azon tetteit, melyek összeegyeztethetetlenek a demokrácia, az erkölcs és az alkotmány alapelveivel.

Ha érvényes az a tézis, hogy művelt és virágzó társadalmat csak egyenlő polgárok alkothatnak és irányíthatnak, akkor helyénvaló felvetni ezen ország valamennyi polgára egyenjogúsításának a kérdését. Az alkotmányjogi egyenjogúsításra gondolok. Amíg az alkotmány preambulumában ahelyett, hogy „Mi, a Szlovák Köztársaság polgárai”, ez áll: „Mi, a szlovák nemzet”, addig ez azt is jelenti, hogy az alaptörvény csaknem egymillió polgárt nem tart egyenrangú félnek. Itt lenne az ideje annak, hogy a parlamentünk kellő komolysággal elkezdjen végre foglalkozni ezzel a kérdéssel.

Az alkotmányjogi egyenlőség hiányának több dimenziója van, egyebek mellett ide tartozik mindannyiunk jogtudatának és jogbiztonságának az erősítése is. Az alkotmányba nem véletlenül került az a megállapítás, hogy ez az ország alaptörvénye, mely azon túl, hogy megadja az ország irányultságának és építésének az erkölcsi és humánus kereteit, egyidejűleg egy rendkívül fontos alappillér is, melyre az egész jogrendünk támaszkodik.

A stabilitás veszélyeztetése

Talán a demokratikus jogállam e mozaikkockájának a hiánya is elősegítette az olyan nyilvánvalóan megalapozatlan és helytelen megnyilvánulások kialakulását, miszerint a magyarok biztonsági kockázatot jelentenek Szlovákia számára. Az ilyen megnyilvánulások semmiképpen sem szolgálják a polgárok demokratikus és értékek mentén történő összekovácsolását egy közös platformon, mely hatékony eszköz lehet az egyre jobban elhatalmasodó nacionalizmus, populizmus és a tekintélyelvű elemek alkalmazása ellen a politikai – nyilvános térben.

Vigyázat! Nemcsak a szlovákiai magyarok sorsáról van szó, hanem az összes itt élő, azaz mind a 13 kisebbségéről. A nacionalizmus, a populizmus és az extrémizmus megnyilvánulásaira gondolok, melyek a „küldetéstudatú megváltó vezérek” rendkívüli mértékű ténykedésének következtében elburjánozhatnak. És ennek a mai integrált Európára nézve tragikus kimenetele lehet. A következmények riasztóak lehetnek: gyűlölködés, uszítás és végezetül egy jelenleg meghatározhatatlan végkicsengésű konfliktus.

Úgy vélem, szélesebb összefüggésekben és a fejlődés lehetséges forgatókönyveire való tekintettel Közép- Európa stabilitása kétségkívül veszélybe kerülhet.