A mi huszárunk

Ha valaki a 18. század közepén Magyarország északi peremén, egy szlovákok lakta faluban született Skultéty-Gábris néven, majd mintegy nyolcvan évet szolgált a Habsburg birodalom számtalan részén, nagyon nehezen szuszakolható bele a mai nemzeti kategóriák bármelyikébe. Skultéty László leginkább egész Közép-Európa, a Habsburg birodalom leghíresebb huszára volt, akire mindenkinek büszkének kellene lennie. Ám ez még nem jelenti azt, hogy bárkinek joga volna csak úgy exhumálni és ide-oda pakolgatni a csontjait. Történelmi személy holttestét exhumálni általában akkor szokás, ha nem volt tisztességesen eltemetve, vagy az aktuális politikai-társadalmi elit a korábbinál nagyobb pompával akarja újratemetni, esetleg aktuálpolitikai eseményekre akarja használni ezt a lehetőséget. A magyar történelemben az elmúlt huszonöt évben mindre volt példa. Ám ami Skultéty László, az örök huszár földi maradványaival történt, olyasmiről rég hallottunk. Az, hogy Skultéty exhumálásának oka a sírbérlet elmaradása, az abszurd irányába tolja el a történetet. Hogy a helyi plébánia vezetője miért pont Szlovákiába, az örök huszár szülőfalujába írt levelet, pontosan nem lehet tudni. Ahogy azt sem, hogy vajon az újaradi magyar közélet szereplői miért nem törődtek jobban a sírral. Nem feltételezem, hogy a románok és a szlovákok várták a pillanatot, hogy mikor „lophatják” el a maradványokat, ám azt el tudom képzelni, hogy amikor a szlovák falu vezetői megtudták, hogy híres szülöttjük maradványait „hazahozhatják”, kapva kaptak az alkalmon. A történet abszurditását fokozza, hogy az exhumálás során kiderült, csak néhány darab csontot és három gombot találtak a sírban, a többit a huszárkarddal együtt már korábban elvihette valaki. Úgy tűnik, mások is ragaszkodtak hozzá. Ám ha igazat mond az újaradi plébános, az elmúlt tíz évben semmilyen magyar megemlékezés nem volt a helyszínen. Így azoknak, akik most rettentően sértve érzik magukat, csak azt lehet ajánlani, hogy június 27-én látogassanak el a szlovákiai Hegyesmajtényba, és jelenlétükkel demonstrálják, hogy a magyaroknak a mai napig fontos ez a történelmi személy. Közben csak reménykedni tudunk, hogy szlovák részről ez a lépés csupán egy félreértésen alapuló hibás döntés, nem pedig egy új politikai eszköz. Ha Háry János, akinek alakját Skultéty László ihlette, elmesélte volna, hogy csontjait halála után kétszáz évvel két országon át cipelik, hogy újratemessék, ugyanúgy nem hitték volna el neki, mint sok más nagyotmondását.