A megfélemlítés eszközei (jelentés a külügyminisztériumnak)

Néhány napja a Fradimob szurkolói portál birtokába kerültek a mérkőzésről s annak utóéletéről szóló szigorúan titkos jelentések; az alábbiakban Boros Jenő akkori magyar főkonzul leveléből idézünk, amelyet a Magyar Köztársaság külügyminisztériumának címzett 1992 szeptemberében. „Közvetlenül a mérkőzést követően a rendőrség eljárását megalapozottnak, jogszerűnek, a helyzet súlyosságának megfelelő mértékűnek minősítették. A magyar szurkolóktól elkobzott különböző támadó eszközökkel kívánták bizonyítani eljárásuk jogosságát, illetve azt, hogy beavatkozásukkal egy súlyosabb incidenst kívántak megakadályozni. […] V. Mečiar miniszterelnök a rendőrség beavatkozását ugyancsak jogosnak ítélte, s nem mulasztotta el burkolt formában figyelmeztetni a szlovákiai magyarságot sem, hogy viselkedésük hová vezethet. […] Az egységes szlovák állásfoglalástól csak J. Langoš volt szövetségi belügyminiszter, az ellenzéki polgári párt tagjának véleménye tér el, aki a kommandósok bevetését a polgári lakossággal szemben semmivel nem indokolható cselekedetnek minősíti. Prágának a szlovákokétól eltérő álláspontját jól mutatja a CSTK  [ČTK, cseh hírügynökség – a szerk. megj.] vezetőjének magatartása is, aki levélben kér magyarázatot a szlovák belügyminisztertől, miután a sajtóiroda egyik fotóriporternőjét a speciális egység tagjai megtámadták és elkobozták az eseményekről készített fényképfelvételeit. A CSTK által közreadott levelet egyetlen szlovák lap sem közölte. […] A mérkőzést megelőzően, a mérkőzés alatt, s azt követően nagyon sok incidensre került sor, amelyek egy részénél egyértelműen kimutatható volt a megfélemlítés szándéka. A második félidőben a különleges rendőri egység bevetését (a belügyminiszter parancsára) pedig a C szektorban lévő magyar szurkolókkal szemben konkrét okokkal nem tudják indokolni, s brutális fellépésük mindenkiben megdöbbenést váltott ki. Valójában nem a szabálytalankodó személyekkel szemben jártak el, hanem kollektíve példát statuáltak. Ugyanakkor a hasonlóan viselkedő szlovák szurkolókkal szemben semmiféle megtorló intézkedést nem alkalmaztak. […] Elképzelhető, hogy ez az erődemonstráció egyéb politikai célokat szolgált: megmutatni a hazai lakosságnak, s talán fokozott mértékben a szlovákiai magyarságnak, hogy a hatalmon lévő politikai erő nem tűr el semmiféle rendbontást. Ez különösen hatásosnak tűnhet akkor, amikor a szlovákiai magyarság az autonóm követelésekkel lép fel, s mintegy megfélemlítési eszközként lehet velük szemben felhasználni a rendőri egységeket.” Ha a Fradimob által közzétett dokumentumok hitelesek, az 1992-es rendőrattak (annak motivációja, végrehajtása és utólagos magyarázata) nagyfokú azonosságot mutat a 2008. novemberi dunaszerdahelyi incidensekkel. A DAC–Slovan bajnoki mérkőzésen minden jelenlévő – így e sorok szerzője is – láthatta, hogy a rendőrök durva fellépését semmilyen szurkolói rendbontás nem előzte meg. A rohamosztagosok mégis „kisöpörték” az egyik szektort, válogatás nélkül ütötték a magyar drukkereket, azokat is, akik háttal álltak, és semmilyen ellenállást nem fejtettek ki (rendőri beavatkozásnál elvileg a gumibotos ütésnek a támadó végtagra kell irányulnia, csakhogy Dunaszerdahelyen nem voltak támadó végtagok, mert nem voltak támadók sem, csupán hátráló áldozatok).  A záporozó ütések elől menekülő szurkolók csapdába kerültek, a szektor aljában lévő kapuk ugyanis zárva voltak, így sokan a kerítéshez préselődtek. A gyorsmentők több tucat sérültet láttak el a helyszínen. Egy csallóközi drukker – akit mentőhelikopter szállított Pozsonyba – maradandó sérüléseket szenvedett. A következő napokban szinte minden szlovákiai közjogi méltóság jogosnak ítélte a rohamrendőrök bevetését: Ivan Gašparovič köztársasági elnök ezzel kapcsolatban arról beszélt, hogy „az államnak meg kell mutatnia az erejét”, Dušan Čaplovič kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes pedig köszönetet mondott a rendőrségnek a „hatékony szolgálati beavatkozásért”. S hogy miért volt szükség az erőszakos rendőri intézkedésre? A hivatalos álláspont szerint a magyar szurkolók köveket dobáltak (ez volt az első verzió); néhány nappal később a rendőrség már ökölcsapásokat emlegetett (második verzió), ezután jöttek Róbert Kaliňák belügyminiszter komolytalan fényképei, amelyek az égvilágon semmit sem bizonyítottak (harmadik verzió); majd ugyanő káromkodásokat (!) és náci karlendítéseket nevezett meg indokként. A perdöntő bizonyítékot azonban – a sokat emlegetett videofelvételt – sem akkor, sem később nem mutatták meg a nyilvánosságnak, az erre vonatkozó kéréseket pedig arrogánsan („nem vagyunk videokölcsönző”) elhárították. A brutális rendőrattakért senkit sem vontak felelősségre. Így azonban nehéz szabadulnunk a gyanútól, hogy 2008. november 1-jén a dunaszerdahelyi futballstadionban – éppen úgy, ahogy 1992-ben Pozsonyban – az államhatalom erődemonstrációja zajlott, amelynek célja a felvidéki magyarok megfélemlítése volt.