A meg nem érkező tisztelet – a magyar külpolitika 2019-es mérlege

Az év vége felé érdemes összevetni a miniszterelnöki vágyakat a realitásokkal. A Fidesz számára nem jól indult a 2019-es év, hiszen az Európai Néppárt márciusban úgy döntött, felfüggeszti a kormánypárt tagságát a szervezetben. Tanulságos azonban, hogy a Néppártnak a felfüggesztéshez nem volt elég a Fidesz addigi nyolcéves jogállamlebontó politikája. A döntés csak akkor született meg, amikor a magyar kormány plakátjain már a konzervatív Jean-Claude Juncker bukkant fel a Brüsszel elleni hadviselésben. Az európai konzervatívok azóta sem tudnak mit kezdeni a Fidesszel. Donald Tusk, a Néppárt új elnöke a novemberi zágrábi EPP-konferencián még mindig csak arról beszélt, hogy januárban szeretne döntést az ügyben. Az EPP-nek a jelenlegi állapot tartóssá válása akár meg is felelhet, hiszen mégiscsak az EPP egyik legtöbb EP-képviselőt adó tagpártjáról van szó. Ráadásul a választás óta az EPP-ben a Fidesszel szemben kritikusabb észak- és nyugat-európai tagpártok befolyása csökkent, míg az Orbánnal megengedőbb kelet-európaiak aránya nőtt.

A májusi választás előtt Orbán Viktor látogatást tett Rómában, ahol tárgyalt Salvini belügyminiszterrel, illetve a karmelita kolostorban vendégül látta Strache akkori osztrák alkancellárt. Alig burkoltan arra készült, hogy egy megfelelő EP választási eredmény esetén velük, és a Néppárt vele tartó részéből új EP-frakciót hozzon létre. Ezt követően Orbánt hideg zuhanyként érte, hogy Strache belebukott az Ibiza-videóba, amelyben ráadásul nem túl kedvező összefüggésben Orbán neve is felvetődött. A még keserűbb piruláról pedig Salvini gondoskodott, aki nemcsak nem tudta megbuktatni a kormányát, hogy így szerezze meg a miniszterelnöki széket, de ráadásul maga szorult ellenzékbe.  

Miközben a Fidesz Magyarországon a májusi EP-választáson jelentős győzelmet könyvelhetett el, az EP-ben messze nem az Orbán várakozásai szerinti eredmény alakult ki. Míg a néppárt és a szociáldemokraták visszaestek, jelentősen előretörtek a kifejezetten Európa-párti erők (a liberálisok és a zöldek). Ráadásul a radikálisok – Orbán Viktor potenciális szövetségesei – nem  tudták elérni, hogy arányuk az EP-ben meghaladja a blokkoló kisebbséghez szükséges 30 százalékot. Orbán számára ez kevéssé tervezhető helyzet: ugyanis az Európai Parlamentben nincsenek erős szövetségesei sem az EPP-ben, sem a Néppárttól jobbra álló képviselők között. Ráadásul, ha ez utóbbiak felé tájékozódna, az végképp megpecsételné a Néppárton belüli helyzetét.

Orbán idén is fogadta Budapesten Vlagyimir Putyint, jónéhány éve minden évben van kétoldalú találkozójuk. A miniszteri szinten is feltűnően szoros magyar–orosz viszony arra utal, hogy magyar részről Oroszországgal egyfajta bizalmi kapcsolat kialakítására törekednek. Ez a törekvés nem vet számot Magyarország reális nemzetközi súlyával és befolyásával, szövetségi kapcsolataival. Mindez pedig egy olyan nemzetközi környezetben történik, amelyben az unió a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai konfliktus miatt továbbra is szankciókat érvényesít Oroszországgal szemben.

Az orosz államfő mellett Erdogan török elnök is Budapesten járt. A találkozó időpontja elég szerencsétlenre sikeredett: Erdogan épp akkor volt itt, amikor a törökök szíriai beavatkozása súlyos nemzetközi kritikákat váltott ki. A látogatást tüntetések kísérték, és Budapest órákra megbénult a nyilvánvalóan túldimenzionált biztonsági intézkedések miatt. Ez hozzájárult a látogatást övező kellemetlen légkörhöz.

Angela Merkel a Páneurópai Piknik 30. évfordulóján Sopronba látogatott. Miközben a két ország közötti viszony politikai kérdésekben fagyosnak mondható, sokan meglepődtek, hogy a kancellár az ünnepségen mondott beszédében „megdicsérte” az uniós pénzek magyarországi felhasználását. Ez persze egyértelművé teszi: lehet ugyan problematikus a két ország politikai kapcsolata, de a magyarországi német befektetések mindkét fél számára kulcsfontosságúak.  

Az idei év egyik legfontosabb eseménye Orbán szempontjából az volt, hogy a Fehér Házban fogadta Trump amerikai elnök. Bár a látogatás egy olyan sorozatba illeszkedett, amelynek keretében az amerikai elnök már az összes kelet-közép-európai állam- és kormányfővel tárgyalt, a találkozó mégis jelentőséggel bírt. Orbán ugyanis – kétoldalú alapon – utoljára 2001-ben járt a Fehér Házban. Azóta a magyar vezetés számos sikertelen kísérletet tett egy ilyen találkozó megszervezésére, míg végül májusban létrejött. Ehhez persze nemcsak magyar erőfeszítések kellettek, hanem Donald Trump is: korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy amerikai egyetem, a CEU távozásra kényszerítése után egy kormányfő előtt megnyíljon a Fehér Ház ajtaja. 

Orbán először Trócsányi Lászlót jelölte EU-biztosnak, aki azonban már a szakbizottsági meghallgatás előtt megbukott. Ez érzékeny kudarc volt, annak ellenére, hogy vele egyidejűleg az Európai Parlamentben a román és a francia jelöltet is „elmeszelték”. Az új magyar jelölt elfogadtatása, és különösen az általa betöltött portfólió megszerzése (bővítés- és szomszédságpolitika), amelyért Orbán régen harcolt, jelentős siker. Ezt a tényt árnyalja, hogy a következő években minden valószínűség szerint az unióban nem lesz bővítés. Mégis a magyar biztos feladata, hogy a nyugat-balkáni országok vezetőivel tárgyaljon a jogállamisági kritériumok teljesítéséről, vagy éppen az antikorrupciós programokról. Ez viszont érdekes helyzeteket eredményezhet – gondoljunk csak akár a Gruevszki-ügyre.

A Magyarország elleni hetes cikkely szerinti eljárást, melyet eredetileg az Európai Parlament kezdeményezett, most ért a tanácsi szakaszába. A folyamat vége továbbra sem látszik. A nemzetközi sajtóban viszont nagy felháborodást keltett, hogy a témában tartott legutóbbi tanácsülésen bent ülő, arról a bizalmas jelleg ellenére több tucat twitter-üzenetben tudósító Kovács Zoltán kormányszóvivő „Soros-kórusnak” nevezte az ülésen hozzászólókat. Ez aligha járult hozzá az Orbán által Magyarországgal szemben oly gyakran kikövetelt tisztelet  növekedéséhez.

A számvetésből hiányzik, mert nem tudjuk, hogy mi a válasza Orbán kormányának a világpolitikát és a világgazdaságot leginkább meghatározó súlyos kérdésekre:

a világkereskedelmi feszültségekre – gondoljunk az export jelentőségére a magyar gazdaságban,
a szabályozott multilateralizmus ellen fokozódó támadásokra – a kis és közepes országok számára a legnagyobb veszély, hová helyezik Magyarországot az EU–USA–Kína-háromszög globális versengésében – gondoljunk a magyar vétókra az uniós döntésben, mi a viszonya az unió közös külpolitikai döntéshozatali eljárásának jövőjéhez – a többségi döntéshozatal a jövőben aligha elkerülhető, és a közös európai védelemhez, ami a fenyegetések közös értékelését jelenti – ezen a ponton ér véget az erre vonatkozó magyar szólamok hatása.  

Mi tehát a mérleg? Orbánnak a 2019-es év hozott sikereket és kudarcokat egyaránt. Ezek azonban legtöbbször az ő személyes sikerei és kudarcai, nem pedig Magyarországé. Nemzetközi működése láthatóan továbbra is a periférián tartja, ami nem tesz jót az ország tekintélyének, amelyet valószínűleg szeretne növelni.

Magyarországot a tapasztalatai arra tanítják, hogy külpolitikájában akkor volt sikeres, amikor a periféria helyett a nemzetközi politika fő áramában, befolyásos szövetségesekkel együttműködve találta meg a helyét. Ezek a körülmények azonban most nem adottak. Amíg a feltételek létrejönnek, addig csak a partvonal marad.  


A szerző az IDEA Intézet elemzője