A magyarkártya

2009-ben Gašparovič a magyar veszély hangoztatásával győzte le Radičovát, aki amiatt vesztett, mert a magyarok szavazataira támaszkodott, ami összehozta a nemzetállami többséget ellenfele mögött. Radičová ugyanakkor fölényesen nyert a magyarok által lakott két régióban: az etnikai kérdés ugyanis a magyarokat is mobilizálta. 

Első közelítésben a magyarok mostani választási érdektelensége arról tanúskodik, hogy most a szlovákok ügyének tartják, ki az ország államfője, míg 2009-ben úgy érezték, a bőrükre megy a játék. Ezt kicsit tágítva: a határon túli magyarok nem érzik magukat a politikai nemzet tagjának. (Pedig az is, mint a mostani, kormány és ellenzék közti választás volt.) Akkor ez az identitáspolitika korlátait vagy éppen az erejét jelzi? Az etnikai pártoknak jó a mozgósító ereje (ugyanakkor szűk az agendájuk, így politikai válaszképességük is), de tudjuk, hogy „békeidőkben” a határon túli magyarok fontosabbnak ítélik az egzisztenciális kérdéseket, mint a kisebbségi hátrányokat. Miközben politikai képviseletük még mindig az etnopolitikai félelmekre alapozva próbál mozgósítani – és ha a békeidők elmúlnak, akkor sikeresen.

A várakozásokkal ellentétben Hillary Clinton sem hozta el a női szavazatokat a nőkről botrányos kijelentést tett vetélytársától. Vagyis amikor politikai generációváltás a tét, ahogy történt (Trump agendája szerint), és zajlik most Szlovákiában, akkor az identitás elhalványul? Emiatt voksolt a magyarok nagy része a kívülről jött jelöltre? (Kevéssé valószínű, hogy annak a magyaroknak szóló visszafogott üzenetei miatt. Melyek, ha markánsabbak, persze bekapcsolt volna a Gašparovič–Radičová effektus.) De akkor hol a helye a magyar politikai identitásnak? Vannak-e szabad vegyértékei, vagy csak önnön helyzetébe kapaszkodik? Másképpen: mennyire kötődik az országához, és mennyire azon belül csak saját kisebbsége helyzetéhez?
  
A Kárpát-medencében sehol nem sikerült létrehozni a konszociális modellt, az etnokulturálisan integrált társadalmat, csak ott, ahol a magyarok már szórvánnyá fogytak, mint Szlovéniában.

Csapdahelyzet ez: mivel a magyarok továbbra sincsenek abban a helyzetben, hogy nemzetiségüket a többségi polgártársaikkal azonos eséllyel élhessék meg, identitásukat okkal érzik továbbra is fenyegetve.

Emiatt még mindig létjogosult az etnikai érdekérvényesítő politika, ami viszont végeredményben gettóba zárja e pártokat és szavazóikat. Kísérheti politikai érdektelenség a helyzetüket (amikor nem kerül elő az etnikai kártya), ami akár segítheti is egy-egy követelésük megvalósulását (lásd a Híd kormányzati szerepvállalásának eredményeit), de politikai súlyuk mégis csak akkor lesz (már ameddig számarányuk ezt lehetővé teszi), ha etnikai alapon mozgósítanak. Jellemző, hogy a Híd sem a nevébe foglalt alapvető missziójával, hanem etnikai érdekérvényesítése sikereivel érvel, amikor magyarázza a talán politikai elsüllyedéséhez vezető koalíciós szerepvállalását. 

Pedig ahogy Salat Levente erdélyi politológus mondja: „az erdélyi magyarság minden érdekének ahhoz kellene fűződnie, hogy részesévé váljon egy olyan román politikai projektnek, amely garanciákat tartalmaz, hogy a romániai magyarokra nem az a sors vár, amely a szászoknak és a zsidóknak jutott. Az erre irányuló igyekezetünknek, ha volna ilyen egyáltalán, biztosan nem tesz jó szolgálatokat, ha folyamatosan a románokat a magyaroktól elválasztó árkok mélyítésével vagyunk elfoglalva, és semmilyen jelét nem adjuk a románok fele annak, hogy vannak olyan vonatkozásai az életnek, amelyekben vállaljuk velük a sorsközösséget.”

Ez a sorsközösség pedig kisebbségieknek csak a nyugatos, Európa-párti oldallal lehetséges.

Sajnálatos, és nehezíti a Magyarországhoz egyre intenzívebben kötődő kisebbségi magyarok helyzetét, hogy a Fidesz az anyaország helyét a másik, a nem európai projektben jelöli ki (lásd az MKP kényszeredett kommunikációját Soros-ügyben). Persze a kisebbségi magyarok is kimaradhatnak országaik új politikai projektjeiből, miközben folytatják küzdelmüket a régi agendán a másik, a nemzeti projekttel, melybe értelemszerűen nem férhetnek be, hiszen az a többségieké. 

De, folytatva az erdélyi politológussal: „a környezetétől elszigetelt kisebbségi identitás fenntartására irányuló kisebbségpolitika – amely egy ideje látványos és hathatós anyaországi támogatásban részesül egy súlyosan elhibázott nemzetpolitikai koncepció keretében – végső soron az erdélyi magyar egzisztencia önfelszámolását fogja eredményezni.” 
Új paklit kérünk.

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró