A magyar választás

Azt egyelőre nem látni, hogy az őszi tisztújításon pontosan kik érzik magukban az erőt és az elszántságot az indulásra a pártelnöki pozícióért, de szinte borítékolható, hogy a párt két irányba léphet tovább. Az egyik teória szerint a Magyar Szövetségnek szakítania kellene a gyűjtőpárti jelleggel és fel kellene vállalnia, hogy a politika meghaladta a jobb- és baloldali érdekellentéteket, helyette pedig globális konfliktusok alakítják a politikát.

Ezekre a kérdésekre a pártnak egyelőre nincs kiforrott válasza – vagy azért, mert őszintén nem gondolkodtak el rajtuk, vagy azért, mert a kívülről importált válaszok túlzott hangsúlyozásával csak még több szavazó riadna el a Magyar Szövetségtől. A váltás a gyakorlatban azt jelentené, hogy a párt elkötelezné magát a globalizáció ellen és a nemzetállamok szuverenitása mellett (akármit is értünk a fogalom alatt magyarként Szlovákiában…), egyben szorosabbá fűzhetné az együttműködést a jelenlegi kormánykoalíció pártjaival, akár még ideológiai alapon is. A jó kapcsolatok pedig eseti egyeztetésekben, helyi fejlesztésekben, vagy – a Híd a megmondhatója – új tűzoltóautókban öntenének formát. Viszont óriási kérdőjel egy új irányultság kapcsán, hogy a migrációra, progresszivitásra, szuverenitásra panaszkodó Magyar Szövetség mégis mennyiben hitelesebb vagy egyáltalán választhatóbb alternatíva, mint bármelyik szlovák párt? Ezek a hagyományos választóktól távoli témák, amelyeket tavaly nyáron érzett át és tartott fontosnak igazán egy átlagos magyar szavazó – azért, mert a határon megjelenő migránsok letaposták a kukoricát, vagy egy éjszakára bevetették magukat a kamrába. Miközben a kátyúk helyben maradtak télen-nyáron, ahogy a rokonság fele is nyugaton dolgozik.

A másik forgatókönyv szerint még nem veszett el semmi, mivel fent lehet tartani a Magyar Szövetség gyűjtőpárti jellegét. Mivel mindenki képes felülemelkedni a régi sérelmeken (nem), így valamilyen varázslatos módon munkára lehet fogni, illetve helyre lehet hozni azokat a pártstruktúrákat, amik az elmúlt években teljesen leromlottak és eljelentéktelenedtek. Inaktív vagy rosszul működő elemekből a párt környékén akad épp elég. Amikor valakit hibáztatni kell, a média és a nem kellőképp felvilágosult választók mellett gyakran kerül elő, valamennyire jogosan, a helyi alapszervezetek és aktivistasejtek tétlensége. Pedig a kritikában nem feltétlenül muszáj ennyire messzire menni – a párt elnöksége, mint egy ötletadó, konfliktuskezelő, motiváló, stratégiakidolgozó és döntéshozó testület, ugyanúgy érdemben megszűnt létezni. Ugyanannyira érthetetlen az is, hogy miért kezdene valaki dolgozni szívből hirtelen, ha hosszú éveken keresztül nem volt véleménye, vagy nem voltak rá kíváncsiak. Egy olyan pártirányítási kultúrából, ami nem díjazza a teljesítményt, embert próbáló feladat kitörni, és eddig az összes jóakaratú pártelnök egy ponton feladta a hasonló próbálkozásait.

Mindkét forgatókönyvben akad jócskán rizikó, ráadásul a korábbi folyamatokat ismerve nem lehet kizárni azt sem, hogy a két irányvonal között születik egy kompromisszum. Ennek értelmében az egység jegyében mindkét oldal kap valamit, amit győzelemként könyvelhet el – és aztán nem történik érdemben semmilyen előrelépés. A változás ugyanis nemcsak munkával jár, hanem rettentő kényelmetlen is.