A magyar olimpia

Örülni az aranyaknak, az ezüst, a bronz sikerének, s közben elgondolkozni az államilag szépen dotált magyar élsport Rióban megmért általános állapotán – az érmek mindkét oldaláról. Először tegyünk eleget Orbán Viktor felszólításának, aki szerint a nemek aranyharcában aratott 7-1-es női győzelem után önvizsgálatot érdemes tartaniuk a magyar férfiaknak. Ugyanő mondotta egykoron, hogy náluk a faluban azért másként néztek a lányok a katonaviselt emberekre. De mielőtt a sorkötelezettség visszaállításában látnánk a megoldást, inkább hátrébb a pocakokkal! Ha a különösnek látszó női fölényt alaposabban vizsgáljuk, két fenoménhez köthető a torz arány: Hosszú Katinka és Kozák Danuta is 3–3 aranyat szerzett, az ilyen klasszisoknak pedig örülni kell, nem megfejteni őket – a zseni nehezen enged a sablonleírásoknak. Azok, és kész. Ezért is működött kettőjük esetében az, ami másoknál inkább visszaüt, vagyis magánéletbéli társaik maguk fölé rendelése edzőjükként. Ők képesek voltak új módszereket, új utakat járni, kipróbálni és istenadta tehetségüket a vasakarattal párosítva ennyivel a világ elé kerülni. Miattuk nem kell önvizsgálatot tartaniuk a magyar férfi sportolóknak, ahogyan nem kellett Keleti Ágnes vagy Egerszegi Krisztina tündöklése után sem.  Most, hogy a férfiúi szorongást oldottuk a hat helyett kétszer három arannyal – hozzátéve, hogy ebből kettőben további három remek hölgy is részes volt –, rátérhetünk a többiekre: Szász Emese engem megríkatott, kedves lénye, mosolyogva küzdése, az elbukott olimpiák utáni felállása, valamint a nagy párbajtőrözőből lett nagy edzővel, Kulcsár Győzővel alkotott párosa meghatóan haladt előre és érte el a célt. Szilágyi Áron a londoni flow-szárnyalás után megmutatta, hogy képes a még bonyolultabb feladat megoldására is, amikor egy teljes mezőny őt akarja kardélre hányni, s neki a dobogó tetejéhez hideg fejre van szüksége, vagyis agyjáték, fizikum, esélyesség súlya, ezeknek mind-mind passzolniuk kellett. Ahogyan 40 felett majdnem passzoltak, csak az utolsó pillanatban nem, egy komoly pályafutás szerény végrehajtójához, Imre Gézához is. Ő lett a majdnem-aranyérmes, hasonlóan ahhoz az úszóhoz, akit már nevezhetünk Csehzüst Lászlónak is egész olimpiai karrierjét tekintve.  Az olimpiai érmeknek is van azonban másik oldala: fele annyi sportágból szerezték, mint négy éve, a pontszerző helyek zsugorodása hasonló tendenciát mutat, pedig a magyar állam 2010-ben stratégiai ágazattá tette a lerongyolódott sportot, s akkora anyagi forrást biztosít az ágazatnak, amely komolyabb olimpiai pontszámot indokolt volna. Aggasztó a versenyképes sportok spektrumának szűkülése a három kiemelkedő – úszás, vívás, kajak-kenu – mögött. Valószínűleg ez a legkellemetlenebb tanulsága a riói játékoknak: Magyarországot éremszerző ereje változatlanul a legnagyobbak közé teszi, lélekszámunkhoz képest egyenesen pazar a sportprodukciónk, a legpazarabb, a dél-koreaiakkal együtt, de vigyáznunk kell a jövőnkre.  Ritkulnak a ponterős magyar sportágak, ráadásul generációs szakadékba zuhanhat több is. A vívást többségében veteránok viszik a vállukon, úszásban Kenderesi Tamás és Kaszás Boglárka tudott csak áttörni az ifjak közül. S visszatérve a férfi-női problematikához: létezése a kajak-kenu esetében viszont valóban szembetűnő volt, e sikersportág elkalkulálta magát várakozásaiban, Kozákékat kivéve. És szót kell ejteni a magyar sportlélek gyenge pontjáról, a labdajátékokról is, ahol fájó a túlnyomó távollétünk, s fájó az egyetlen kijutó, a vízilabda éremtelensége. Csapatsportokban szükség lesz valamilyen programra a felzárkóztatáshoz. A tanulságokat alapos mérések után érdemes levonni, ám az megállapítható: az anyagi jólét önmagában nem hoz teljesítményemelkedést. A brit tündöklés mögött álló ottani olimpiai finanszírozási rendszer azt mutatja, nem árt, ha versenyhelyzetben, vészhelyzetben érzik magukat a szereplők a forrásokért folytatott versenyfutásban is. A szerző magyarországi publicista