A magyar nép szava...?

„Te mocsok, a magyarokhoz ugyan semmi közöd, csak annyi, hogy magyarul beszélsz, zsidó nem lehetsz, csak nyalhatsz nekik. Jól jön a júdáspénz, ma már többet ér, mint hajdanán 30 ezüst. Nagyra lehetsz, te jól fizetett alkalmi seggnyaló! De azért Rezó-Stecklerék nem felejtenek, további zamatos nyalásokat követelnek tőled.” Az állítólag, „elég sok olvasóm” nevében elkövetett, enyhén szólva is keresetlen sorokat a minap hozta nekem a postás. Nem először egyébként, és nyilván nem is utoljára, hiszen publicistaként, e névtelen levél íróját is jellemző akut lelki hasmarssal sújtottakkal ellentétben, az írásaimnak helyt adó lapokban mindenkor azonosítható vagyok. Mégis mi okozhat vajon egy-egy ilyen affektust? Talán a túltengő nemzeti buzgalom? Ennek a közvetlen következménye általában a folyamatos ellenséggyártás és a velejáró kirekesztési szándék. Lásd, a „lájtos” antiszemitizmust, amivel „föl van bolondítva” a szöveg... Nem kell azonban mifelénk még idült küldetéstudat sem ahhoz, hogy valaki a lelki terror efféle eszközéhez nyúljon. Elég annyi, hogy az adott delikvens más véleménnyel szembesüljön, mint a sajátja. Egyebek között, jellemzően a közélet, a napi politika afférjairól alkotott megnyilatkozások váltják ki a félresiklott indulatokat. Egyrészt a véleményezett célszemélyekben, vagyis a közélet mindennapi szereplőiben. Azon szimpatizánsaikban meg pláne, akik, amint ez jelezve volt már e hasábokon is, hovatovább holmi futballhuligánokat jellemző modorral terheltek... Akárcsak imádottjaik, azok a közszereplők, leginkább politikusok, akik épp az ilyen vakbuzgalomra, csordaszellemre építve avatják megfellebbezhetetlenné mindennapi agyrémeiket, alkalmatlanságukról tanúskodó cselekedeteikkel együtt. A konkrét mocskolódást nyilván az utóbbi hetekben általam jegyzett kommentárok válthatták ki. Talán a bennük taglalt, a megyei választásokkal kapcsolatos, a Magyar Koalíció Pártját is érintő váratlan kudarcélmények s azok kiváltó okai. Értekeztem azonban e helyütt december ötödike, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló sikertelen magyarországi népszavazás évfordulóján is. Nyilván sokak számára vitatható módon. Ugyanis, mint általában, viszonylag „sarkosan” fogalmaztam ez esetben is. Lévén, mindenkori krédóm, hogy az olvasónak nem szabad olvasás közben elaludnia... A kritikátlan alázat, az óvatoskodó simaszájúság meg különben is inkább az őrző-védő ebek mintájára idomított pártkatonák sajátja, nem pedig egy valamire való hírmagyarázóé. Aki természetesen a legkevésbé tehető felelőssé azért, hogy oly korban élünk, amikor a közélet és a közbeszéd úgy elaljasult e tájakon – elsősorban az utolsó szellemi nyomorultak körében is dívó egyre szélsőségesebb hatalmi falánkság miatt –, hogy azok akár a legdicstelenebb történelmi időszakokat is „überelni” képesek! A kizárólagosság, a türelmetlenség, a szolidaritás és az empátia hiánya, a célirányos népbutítás, az undorító kéz kezet mos intézményesülése oly ballasztként húzza le Közép-Európa-szerte a napi politikát, aktoraival együtt, hogy félő, még évtizedekig nem is lesz képes fölemelkedni az útszéli mocsokból. Abból a közegből, amelyben a fent idézett „olvasói reakció” fogant.