A magyar–magyar kapcsolatok rákfenéi

A probléma veleje általános és krónikus. Hogy egyes személyes, valamint intézményi szinteken számos jó példa van (és volt az elmúlt 100 évben) a magyar–magyar kapcsolatokra, azt itt és most csupáncsak jegyezzük meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e jó példákból össztársadalmi szinten kifejlődött volna valami olyasmi, amihez bátran és mindenkor igazodhatunk. Messze nem! A teljes Kárpát-medencei magyar nyelvterületen való legalább részbeni jártasság kevesek jussa. Nem, egy sima erdélyi kirándulás az „ezeréves határra” és a hasonló utak ehhez nem elegendőek, sőt bizonyos szempontból alkalmatlanok, ahogy a túloldali Jednotába való átruccanás is az.

Nagy gondot jelent a téma „pártossága” is. Hiszen, mondhatnánk, mi várható el a 2004-es népszavazás óta, amikor a magyarországi parlamenti pártok pitiáner önös vitákban szedték ízekre a „határon túliak” kérdését? S való igaz… A rendszerváltás óta eltelt időszakban talán akkor mutatkozott meg a leginkább, mennyire nem képes a magyar politikum és a közvélemény higgadtan kezelni a témát. Azóta eltelt csaknem 20 év, de nem igazán lehet a tünetek alapján azt állítani, hogy jobb volna a helyzet.

A vitákból akkor és ma is mintha szándékosan hiányozna a racionális elem. Most például szinte fel sem merült a háborgók részéről, hogy magyarigazolványa csak azoknak lehet, akik nem magyar állampolgárok (azt már szinte kár is megjegyezni, hogy számos kisebbségi magyar sosem váltotta ki ezt a dokumentumot, vagy ha igen, sokszor nem is használták). Nos, ez a potenciális „nyerészkedők” sorából azonnal kizár sok százezernyi kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyart, akik egy jelentékeny része egyébként is nyugatabbra él már – vagy ha épp Magyarországon dolgozik, akkor például épp a nemzetgazdaságot gyarapítja tevékenységével, arról már nem is beszélve, hányan alapítottak ott családot az elmúlt évtizedekben. Hogy a kiinduló gondolathoz visszatérve mennyi szlovákiai magyarról lehet szó, azt persze nem tudjuk, de az egyszerűsített honosítást valamennyien nálunk is igénybe vették. Összességében tehát aligha a magyarigazolvánnyal rendelkezőktől fog földbe állni a tömegközlekedés Magyarországon. Menni fog az őneki saját magától is...

Emlékszem, a magyarigazolvány bevezetésekor számos rokonom, ismerősöm találkozott Magyarországon megvető pillantásokkal, gesztusokkal. S ez nem az igazolvány jelképes dimenziói, hanem az általa biztosított anyagi kedvezmények miatt volt így. Ezt persze akkor és ma is rá lehet fogni a „nemzetietlen” egyénekre, de tudható, hogy még a teljes jobboldali szavazótáboron belül is sokaknak nem tetszik, ha a „határon túliaknak” jut némi pénz vagy kedvezmény.

Mindez felveti azt a kérdést, hogy a kedvezményeket, befektetéseket, fejlesztéseket hogyan hajtja végre a mindenkori magyar kormány. Saját szakállára, legjobb esetben a kivételezettekkel (politikusokkal, vállalkozókkal) egyeztetve, alkukat kötve? Vagy a rövid és hosszú távú következményeket bölcsen felmérve, minden közös vonásuk ellenére is rendkívül heterogén magyar kisebbségek igényeit, sőt a szomszédos államok szempontjait is figyelembe véve? Azt hiszem – s most legyen ez a fő állítás – joggal várható el egy sikeres és korszerű támogatáspolitikától az, hogy nem kelt közfelháborodást, illetve ha mégis, akkor csak nagyon korlátozott mértékben – valamint, hogy összességében fejleszti a magyar–magyar kapcsolatokat. Érdemes átgondolni, hogy ez mely esetekben és miért valósult meg 1990 óta napjainkig – de még akár régebben is. S ha nem, akkor ugyancsak miért...