A kormányzás látszata

Erre világított rá Peter Zajac, a Polgári Konzervatív Párt (OKS) elnöke is. Remélhetőleg a koalíció tagjai a belső kritikát relevánsabban kezelik, mint a sajtó részéről érkező ostorozást. (A minap azt olvashattuk az egyik koalíciós párt alelnökének egy interjújában, hogy a politikában valójában nagyon aranyos, kedves emberek tevékenykednek, akiknek csak a sajtóban rossz a képük. A bajt csak tetézi, ha ezt valóban el is hiszik.) Zajac arra mutatott rá tegnapi nyilatkozatában, pártja elkötelezett lenne a reformok mellett, reformok azonban egyelőre nincsenek. A kabinet munkája a magyar reformkor „fontolva haladóinak” hozzáállását idézi, bár egyelőre a fontolgatás felülreprezentált a haladással szemben. És arra, hogy a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus javuljon, nincs esély, sokkal inkább az ellenkezőjére. A kormánykoalíciót alkotó nagyok nem akartak tudomást venni a listájukon parlamentbe jutott két kisebb koalíciós csoportosulásról, az Egyszerű Emberekről, és az OKS-ről, görcsösen mantrázva: a koalíciót négy párt alkotja. A kormány júliusi kinevezése óta eltelt nyolc hónapban azonban nyilvánvalóvá vált, ez másként van. Igor Matovič kizárásával nem oldottak meg semmit, csak az egyeztetés problémáját szervezték ki: ezentúl nem Richard Sulíknak kell győzködni őt, hanem valaki másnak, vélhetően Iveta Radičová miniszterelnöknek, vagy alkalmilag annak, akinek javaslatát az egyszerűen demagóg honatya társaival nem akarja támogatni. Ugyancsak engedékenyek voltak az Egyszerű Emberekkel, amikor belementek abba, hogy mandátumvesztés terhe nélkül alapíthatnak új pártot. Igaz, más választásuk nem nagyon akadt, arra ugyanis senki sem kényszeríthető, hogy lemondjon mandátumáról.

Tegnap az OKS is nyíltan sürgette a koalíciós szerződés megnyitásának kérdését, és részvételüket a Koalíciós Tanács ülésein. A kérdés, hogy ezt a Híd székeinek kárára, vagy azon felül szeretnék elérni.

Mikuláš Dzurinda reformkormányként emlegetett második kabinetje is fennállása első két évében hozta meg leglényegesebb reformlépéseit. Aztán fogyni kezdett a „politikai akarat” – melynek léte és természete külön traktátusért kiált –, végül maga a kormány is elfogyott. Iveta Radičová kormánytöbbsége úgy kezdett fogyni, hogy az első nyolc hónapban a megörökölt tűzoltás mellett csak egy helyben toporgást; erősen deklarált szándéknyilatkozatok után jobb esetben meg nem egyezésről szóló megegyezéseket, rosszabb esetben annak ellenkezőjét láthattuk. A választási ígéretekből pedig pedig jobb esetben semmi nem teljesült, rosszabb esetben azok ellenkezője látszik körvonalazódni.

Ahol hatféle értékrend – és gazdasági érdek – feszül egymásnak, nem ritkán a közös múlttól megterhelve, ott sosem lesz olyan egyszerű a döntés, mint ahol a kisebbek a szabadrablás lehetőségéért cserébe mindent elnéztek a nagynak. Az állandó tárgyalás- és egyeztetéstengert a politológusok egy hírügynökségi körkérdésben a demokrácia diadalaként értékelték. Azonban jó volna, ha a koalíciós felek egymás kölcsönös „kóstolgatása” után végre megtalálnák az ésszerű egyensúlyt, mert a helybenjárás sem választóiknak, sem nem választóiknak nem jó.

Gyurcsány Ferenc arra panaszkodott hírhedt balatonőszödi beszédében, hogy úgy kellett tenniük, mintha kormányoztak volna. Iveta Radičová kormánya esetében néha a látszattal is komoly gondok vannak.