A kisebbségek és az EU-tagság

Mindenesetre sokkal mélyebben, mint manapság, amikor – a csatlakozási folyamathoz tartozó procedúrákon kívül – két séma szerepel a köztudatban. Az egyik verzió, amelyet a kormányzat és gyakorlatilag vele egyezően a liberális és szocialista ellenzék vall: az EU meghozza a határok – úgymond – légiesítését, s akkor tulajdonképpen a nemzetiségek helyzete rendezettnek tekinthető. A másik verzió nacionalista, s méginkább csurkista stílusban azonban arról szól, hogy az EU automatikusan együttjár a globalizációval, amely az amerikanizálódással egyenlő, s ugyan miért vigasztalna bennünket az, ha a magyar nemzeti jelleggel együtt kerülnek veszélybe a németek, a franciák, netán az olaszok, nem is szólva az olyan kisebb lélekszámú nemzetekről, mint a hollandok vagy a spanyolhoni nemzetiségek?

Nemrég az ismert cseh politológus, Václav Bělohradský a Právo hasábjain elmélkedett az unióval kapcsolatos ellentmondásokról. Esszéje még szeptember 11. előtt íródott, de az azóta bekövetkezett események mondandóját még aktuálisabbá tették. Bělohradský a cseh és a német külügyminiszter, Jan Kavan és Joschka Fischer ama közös nyilatkozatából indul ki, hogy az EU előbb-utóbb szükségszerűen átalakul a Nemzeti Államok Föderációjává, mert ekként őrizhető meg a politikai és gazdasági egység s a történelmi, nemzeti sokszínűség egyszerre. Azaz a szükséges globalizáció előre látható veszélyei ekként iktatódhatnának ki. Merthogy a globalizáció mindenképpen egy vissza nem fordítható folyamat. Ha csupán arra gondolunk, hogy az uniós jogrendszer írásba foglalt része máris nyolcvanezer oldalnyi szöveget jelent, akkor már a megtarthatóság érdekében is az egységesítés elengedhetetlen törekvés és közeli cél kell, hogy legyen. A nemzeti államok federációja mellett szól az a tény is, amelyet Timothy G. Ash tömören így összegzett: „Nem létezik semmilyen európai demos, csak európai telos van.” Azaz a históriában eleddig nem ismert formáció jön létre a szemünk láttára: a gazdasági egység szorításában úgy keletkezik egy hovatovább állami szerkezet, hogy olyasmi, mint „európai politikai nemzet” nem létezik, és semmilyen nyom nem utal arra, hogy a fejlődés során a kör négyszögesedne, azaz létrejöhetne egy nemzetek feletti nemzet.

Annál inkább létrejöhet egy államok feletti állam. Egy olasz politológust, Ida Maglit olyan hisztérikus állapotba hozott egy ilyen eshetőség, hogy leírta: „Az EU szelleme a Szovjetunió szelleme.” Ez persze nyilvánvaló képtelenség, hiszen a Zjuganov-féle nemzeti bolsevikok és a Zsirinovszkij-típusú fasiszták kivételével (s ők azért mindenképpen a kisebbséget jelentik a mai Oroszországban) az orosz politika minden erejével a szovjet birodalmi gondolkodástól való szabadulástól várja Oroszország új fejlődési esélyeit. Vlagyimir Putyin államfő az EU felé akar nyitni, és nem a Borisz Jelcin által két balkézzel összeeszkábált pszeudo-Szovjetunió, a Független Államok Közössége irányában. Jellemző, hogy egy neves orosz publicista, Vagyim Dubnov, a moszkvai külügy félhivatalosának, a Novoje Vremjának a főszerkesztő-helyettese ma már így fogalmaz a Szovjetunió tíz évvel ezelőtti felbomlásáról: „A Baltikum elhagyott bennünket, oroszokat – nincs mit tenni, soha nem tartoztak hozzánk; Közép-Ázsia is elhagyott bennünket – ne titkoljuk: azt mondtuk erre: hála Istennek; azt hogy Belorusszia ugyancsak elhagyott – a nagy zűrzavarban észre sem vettük. De Ukrajna miért hagyott el minket, hiszen ők a mieink?” Jelcin idejében az ilyen fogalmazás hazaárulásként minősíttetett volna. A hisztériától eltekintve azonban az államok feletti állam formálódása – napjaink jelensége, amellyel naponta találkozunk.

Václav Bělohradský elemzése is azt igazolja, hogy az a bizonyos államok feletti állam bizonyos értelemben már létezik, s éppen az lesz az EU szerkezetének egyik legfontosabb problémája, hogy a jelenlegi technokrata végrehajtó hatalom miként alakulhat át politikai hatalommá anélkül, hogy sértené az Európai Unión belüli nemzeti államok szuverenitását – a jelenleginél nagyobb mértékben. Mert – ellentétben a közkeletű elképzelésekkel – nem a NATO fenyegeti az állami szuverenitást, ez egy szabályos katonai szövetség, amilyen mindig létezett. Viszont az EU akár abban a formában is korlátozza az önállóságot, hogy – mondjuk – 2002 januárjától megszünteti egy sor tagországában a nemzeti pénznemeket, és Európa, akár tetszik, akár nem, euróban fog számolni, még abban az esetben is, ha a közös pénz nevét nem mindig értjük majd, hiszen már most egyesek juropot mondanak, mások eurót. Roppant érdekes, ahogyan Bělohradský az EU „minisztereinek” hivatalos elnevezését („európai komisszár”, mi, magyarok persze „biztost”, sőt „főbiztost” használunk) Arthur Koestler egy 1945-ös híres könyvéből (A jógi és a komisszár) vezeti le. A komisszár – Koestler szerint – a társadalom tudományos irányításának az elkötelezettje, nem bízik az emóciókban, a beavatatlan emberek előítéleteiben, míg a jógi éppen az érzelmi változások elkötelezettje, aki az egyén meggyőződésére alapozza az emberi dolgok rendezésének reményét.

Létezik ilyen ellentét? Mindenesetre Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke egy előadásában bírálta, hogy az EU-ból máig hiányzik egy humánpolitikai koncepció, egy humánpolitikai vízió. És hozzáteszi: „Az adófizetők pénzéből igenis törődni kell az életminőségnek nemcsak az anyagi, hanem értelmi-érzelmi tényezőivel is…” Mindez pedig vonatkozik nemcsak az oktatáspolitikára, hanem az EU és a nemzetiségek kapcsolatrendszerére nem különben. Kivált, ha érvényesnek fogadjuk el Glatznak azt a tételét, hogy „az információs forradalom egyelőre csak ipari-technikai forradalomnak látszik, de hamarosan látható lesz: itt egy világméretű kulturális forradalomról van szó. Egyrészt műveltséganyagunk modernizálásáról, másrészt az egész érintkezéskultúra átalakulásáról van szó”. Hát mi a nemzetiségi problematika lényege, ha nem a többség és a kisebbség közötti érintkezéskultúra minősége? És hadd folytassam: vajon éppen nem a nemzetiségekre vonatkozik Glatz figyelmeztetése, amikor azt közli: „Ma már nem a kisnyelvek eltűnésének veszélye fenyeget, hanem az, hogy a kisnyelvek konzerválódnak. A másik veszély: a nyelvi alapú szociális diszkrimináció...”

Azt szomorúan konstatálom, hogy egy mai cseh elemzésben, természetesen, még annyira sem szerepel a nemzetiségek kérdése, mint a magyarországi – alapvetően belpolitikai fogyasztásra szánt – eszmefuttatásokban. Ehhez már hozzá lehetett szokni. A csehek megszabadulván a szlovákoktól és a németektől meg a magyaroktól, rémüldözve gondolnak vissza azokra az évtizedekre, amikor muszáj volt törődniük ezzel a problematikával. Ezt magyar meg nem teheti. Persze azt megtehetjük, hogy a csurkista lázálmokra legyintünk, hiszen éppen az EU fővárosában, Brüsszelben két belga kormány is működik, egy vallon és egy flamand, tehát a nemzeti sajátosságok kiküszöbölése éppen nincs napirenden. Más kérdés magyar vonatkozásban a határok „légiesítése”, ami – érzésem szerint – korántsem fog oly automatikusan működni, mint ezt ma sokan feltételezik. Nemcsak a schengeni határ biztonságáról van szó, noha kétségtelenül ez lesz a legkényesebb adminisztratív feladat, s távolról sem biztos, hogy az EU-tagállamok elfogadják azt a pozitív diszkriminációt egy másik országban élő nemzetiség vonatkozásában, amely ugyanakkor ugyanannak az országnak a többségi nemzete számára negatív diszkrimináció. (Az, hogy a státustörvény keretei közül kivették Ausztriát, arra mutat, hogy nem fogják elfogadni.)

Ennél komolyabb kérdés, talán a legkomolyabb, hogy az EU keretében az egyes nemzeti államok (Anglia, Spanyolország, Franciaország) teljesen tehetetlenek saját belső, terrorizmussal súlyosbított nemzetiségi ügyeikben. Kelet-Közép-Európában a demokratikus szabadságjogokból való egyenlő részesedés a nemzetiségi kérdés alfája és omegája. Nyugat-Európa legnyugatibb tájain ez a rendezés már réges-régen megtörtént, de a nemzetiségi küzdelmek most arra irányulnak, hogy ne az egyenlőséget, hanem a különbözőséget törvényesítsék. Elvben azt mondhatnánk, ha az EU amolyan föderációs állam, ugyan miért borítaná fel belső békéjét, ha létezne egy spanyolországi meg franciaországi nemzetiségekből alakult közös baszk állam? A jelek szerint azonban mind a spanyolokat, mind a franciákat a valóságban roppantul zavarná egy ilyen új alakulat, nem szólva arról, hogy az ír kérdés végleges megoldása távolról sem tartozik a közeljövő kilátásai közé. A sok lehetséges probléma közül ez csupán egy… Mert az EU még a nyugat-európai nemzetiségi ügyekbe való beleszólástól is óvakodik, nemhogy a lehetséges kelet-európaiaktól. Erre is figyelnünk kellene, mert nem lehet úgy az EU tagjelöltjének, a jövőben tagjának lenni, ha a nemzet nem igyekszik – a kötelező status quo keretei között – teljességének integrálására az európai közösségbe.