A kassai szent tehén

És miért van az, hogy a média egy, maximum két oldalról közelíti meg a kérdést? Pár hete mindenki arról beszélt, ami a Duna Televízióban zajlott a kassai színház ügyében, de a valós problémák a háttérbe szorultak. Senki sem beszél arról, miért maradt el a törzsközönség, mely csillogó szemmel várta a csodát. Kétségtelen, a Tháliának vannak nézői, akiknek torkán bármi lemegy.

Neki az, hogy magyar nyelvű színjátszás folyik, mindennél fontosabb. A sportban, ha nem megy a csapatnak, leváltják az edzőt. Úgy tűnik, itt még a szurkolókat is hamarabb váltják le, mint a trénereket. Pedig ment már jobban is ez a szekér. Arról sem esik szó, miért variálják egy ember nevét a plakátokon. Egyszer rendező, néha látvány- és díszlettervező, olykor színész.

Sőt az a legjobb, ha egy produkcióban mindhárom feladatot ellátja, ami akár háromszoros gázsit is jelenthet. S valószínűleg csak délibáb, ha a néző némely produkció során felismer egyegy régebbi darabból való díszletet. Ezzel sem lenne baj, ha a kritika nem kezdené ki csaknem az összes előadást, amit csak egy ideig lehet rosszindulattal magyarázni.

Vannak és voltak is tehetséges színészek a Tháliában. Többségük elment - elsősorban Komáromba -, aki maradt, az is a távozás gondolatával kacérkodik. Persze, nem gond bárkit szerződtetni, jelentkező akad bőven, az mindegy, hogy egy évben csak egy darabban játszik.

Mi a titka a komáromi társulatnak? Ugyanis a legtöbben és a jobbak - ezt pályafutásuk és szakmai megbecsülésük támasztja alá - oda távoztak.

Megkérdezhetnénk, büféje van-e a színháznak vagy a büfének van-e színháza? Vagy azt, a tájolásra oly büszke teátrum kiutazásai miért kötődnek alig ismert nevű településekhez és miért nem találhatóak meg olyan városok a listán, melyek a színjátszás fellegvárának számítanak. Évek óta rengeteg legenda övezi az intézményt: ki és hogyan él meg abból, amit ott tesz, milyen összefonódások és mutyik folynak a háttérben. Itt az ideje megvitatni az intézmény összes anyagi, személyi, minőségi és még ki tudja, milyen problémáját. Mondja el véleményét fenntartó, színész, igazgató, alkalmazott, néző, bárki, akit érdekel a teátrum jövője, de ne feledkezzünk meg a tényekről és az elmúlt évekről. Persze, nincs pénz. Azt már csak halkan tegyük hozzá, hogy a megye másik három színházat is fenntart, melyek kisebb költségvetésből gazdálkodnak, van köztük kisebbségi is, mégsem panaszkodnak annyit, mint a Thália.

A vitatott kérdéseket tisztázni kell, de erre csak akkor van lehetőség, ha a színház is akarja. Van törekvés arra, hogy tisztán lássunk az ügyben, de ebben a teátrumnak partnernek kell lennie. Közpénzekből, jegybevételekből és pályázati pénzekből áll össze a költségvetés, ezért jogos a társadalmi igény a pontos adatok megismerésére. Talán az sem ördögtől való igény, hogy megismerjük az alkalmazottak rátermettségét, szakmai képesítését, mert például egy olyan sofőrnek, akinek ittas vezetés miatt elveszik a jogosítványát, többé nem kellene buszt vezetnie vagy díszletet szállítania. Végezetül: miért csak egymás közt beszélünk a Thália gondjairól? Senki nem akar vagy nem mer elmélyülni a témában, mert ez a színház a miénk. Ezért szent tehén. A magyar média feladata nemcsak az anyanyelvünket használó intézmények dicsőítése, hanem az azokkal való törődés, mely során a hibákra is rá kell mutatni, és ha ennek következtében változik valami, büszkén rámutathatunk arra, mi az, ami megkülönböztet bennünket kormányunktól.