A kalóz és a társadalom

Tetszett, hogy ilyen választékosan fejezi ki magát, már ami az illat szót illeti, ezért jobban szemügyre vettem. Egész jóképű volt, fején kendő, mint Johnny Deppnek a Karib-tengeri kalózokban, a fülében karika, a nyakában gyöngysor. Mondom neki, ha arra gondol, hogy büdös-e, mint a borz, a válaszom nem, de nem is illatos, mert árad belőle a pálinkaszag. Igen, a pálinka! Azt mondja, az volt az ő veszte, mert ivott és betörte az asszony orrát, mire az kirúgta a lakásból! Erre ő még többet ivott, és kidobták a munkából is. És most miért iszik, kíváncsiskodtam. Mert ízlik, mondta egyszerűen. Meg van hozzá parti: a Vaskutacskán lakik egy félbehagyott építkezésen, néhány társával és társnőjével. És ez magának jó? Nem jó, válaszolta, de mit csináljon, ha egy ilyen rohadt társadalomban kénytelen élni, mert az tehet mindenről. Kicsoda? Hát a rohadt társadalom!

Ekkor átfutott az agyamon, mennyire elterjedt, hogy valakik mindig mindenért másokat okolnak, és hányszor hallom, olvasom, sokszor tanult emberektől (is), hogy mindenről csakis a társadalom tehet. De könyörgöm, hát mi a társadalom? Valami leselkedő rém, ami a legváratlanabb pillanatban zutty, az ember nyakába ugrik, és elkezdi a fülét rágni? Nem! A társadalom csak egy szó! Egy üres kosár, amit meg kell tölteni tartalommal! S mi, emberek, külön-külön és együttesen töltjük meg a társadalom üres kosarát tartalommal! Ki jobban, ki kevésbé, de mi alakítjuk a társadalmat. S ahogyan alakítjuk, úgy néz(ünk) ki.

Kérdezem tőle, hát a maga feleségét a rohadt társadalom verte meg? Nem, mondja, ő volt az. Mert ivott, először bánkódott is, hogy micsoda egy akarat nélküli ember ő, mert nem tud leszokni – de ha egyszer ízlik, vetette közbe nagyot kacsintva –, de aztán a téli szálláson a pszichológus megmagyarázta neki, hogy igazából a társadalom tehet arról, hogy ő inni kezdett, mert biztosan volt valami trauma az életében, csak nem emlékszik rá. És akkor ő gondolkodni kezdett. „Tényleg, mi van, ha megerőszakolt az apám, vagy az anyámat erőszakolta meg, és én láttam, de aztán mindent mélyen elástam magamban? Akkor én egy áldozat vagyok!” De hát ez nem biztos, hogy így van, mondtam neki. „Nem biztos, de lehet! Úgy érzem, üldöz a társadalom, félek tőle” – felelte, nyomatékosan felemelve a mutatóujját.

És akkor hogyan tovább, kérdeztem. De válasz már nem érkezett. A kalózom észrevette, hogy a hátsó ajtón felszállt két másik hajléktalan, és akkor nagy sebbel-lobbal kiugrott.

Úgy tűnt, ezektől még jobban fél, mint a társadalomtól.