A kacsák lábnyoma

Így szól: „Szomorú társadalomban élünk. Sikert minden áron: ezt a tanítást csöpögteti belénk a ránk nehezedő romlottság. Mellesleg mondva a siker eléggé förtelmes valami. Becsapja az embereket, mert könnyen összetéveszthető az érdemmel. (…) Arass sikert: ez a divatos elmélet, amely a könnyűszerrel való boldogulást azonosítja a tehetséggel. Ha nyersz a lutrin, ember vagy a talpadon. Aki diadalt arat, az előtt hódol a világ.”

Van egy mondás, amely szerint az igazi költő, író, mű… értékét saját kora nem ismeri fel (a költőt a kora sohasem értheti meg – hallottuk gyakran irodalomórán, és még hozzátették azt is, hogy ezért nyomorgott, ezért volt olyan szegény, szegény meg nem értett költő). Erről szól Nagy Lajos A milliomos állat című novellája, amelyben leírja, ahogy a főszereplő a gazdag, nagy szelet húst tartalmazó vacsora után átmegy a könyvtárszobába, rágyújt egy szivarra, leveszi a polcról egy szegény költő verseskötetét, és egy pohár ital mellett elmereng azon, milyen szép is ez, hogy ez a tehetséges költő éhen halt. „Ez a műélvezet” – írja Nagy Lajos.

Mi és ki is vajon az a „saját kor”, amely nem ismeri fel az igazi értéket? Ez ugye, költői kérdés, hiszen mindenki tudja, hogy a hatalom, a politika az, amely manapság is beleszól abba, hogy ki legyen az igazi magyar szerző (beszéljünk most a magyar irodalomról).

Elég csak írni, beállni a sorba, és a hatalom meghálálja, megfizeti hűbéreseit. Akik majd a következő hatalomnál is meg tudják védeni érdekeiket, hiszen ezeknek az embereknek a nagy része mindig elhiteti saját magával és a környezetével, hogy ő ártatlan. Hiszen el kell tartania a családját, ki kell fizetnie a számláit, és élnie kell valamiből.

És most valamilyen érdekes asszociáció folytán az jut eszembe, hogy a magukat sajnáltató ellenzéki költők az átkos idején az asztalfióknak írtak, mert a hatalom nem engedte, hogy kiadhassák a műveiket. Köztük is volt olyan, mint később kiderült, aki csak „társult” ellenzéki volt, mert a szabad világban már kiadhatta volna a műveit, de nem talált semmit az asztalfiókjában, ugyanis nem írt semmit! Akkor mit is keresett ott, az ellenzékiek között? Valószínűleg pénzt, azzal, hogy besúgott.

Van tehát mindkét oldalon (ha már mindenképpen kétpólusúnak kell tekintenünk a világot, pedig nem az!) olyan ember és helyzet, amely elfogadhatatlan, felvállalhatatlan, szégyellnivaló. Megtörténik, hogy „…a véghetetlen égbolt csillagait összetévesztik a csillagformájú nyomokkal, amelyeket a kacsák lába hagy a pocsolyák puha iszapjában” – írta Victor Hugo.

Van viszont szerencsére több olyan ember és mű is, aki és amely mindig felvállalható lesz a gondolkodó ember számára. És akinek az emberi és szakmai nagyságát, érdemeit, tehetségét és művészetét a saját kora nagyon is felismeri és elismeri. Nem azért, mert bármelyik oldalra áll vagy átáll, hanem azért, mert ember és művész a szó legnemesebb értelmében.