A józan emberi ész fehér zászlaja

Ezt a választ arra a kérdésre adta, hogy mi az álláspontja azzal a vitával kapcsolatban, amelyben az egyik fél szerint Ukrajnának fel kellene adnia azokat a területeket, amelyeket nem tudott visszafoglalni, a másik szerint viszont ez az erősebb fél lépéseit legitimálná.

Az ukrán képviselők egy része zokon vette a dolgot. A vatikáni nagykövetség visszautasította a pápa „javaslatát”, mondván: „A következetesség nagyon fontos. Amikor harmadik világháborúról beszélünk, amely éppen most zajlik, tanulnunk kell a második világháborúból. Ha véget akarunk vetni a háborúnak, mindent meg kell tenni azért, hogy levágjuk a sárkányt!” Mindemellett az ukrán külügyminiszter sem hagyta szó nélkül a dolgot: „Ami a fehér zászlót illeti, ezt a vatikáni stratégiát a 20. század első felének történelméből ismerjük. Arra kérem Önöket, hogy ne ismételjék meg a történelmi hibákat, és következetesen támogassák Ukrajnát és népét az életben maradásért vívott tisztességes harcában. A mi zászlónk kék-sárga. Alatta élünk, halunk és diadalmaskodunk. Más zászlót nem emelünk fel.”

Valószínűleg a nagykövetség és a külügyminiszter is elment azon szavak mellett, hogy nép, bátorság és tárgyalás. A jelenlegi helyzetben nem lehet megmondani, hogy kinek van igaza, hisz vannak orosz támogatók, ukrán szimpatizánsok, semlegesek és még sokan mások. Az viszont bosszantó, hogy egyesek megengedhetik maguknak az emberi életekkel való játszadozást. A hatalmasok sok más mellett megtehetik ezt is, hisz kérhetik/kötelezhetik az embereket, hogy ragadjanak fegyvert. A törvényeket lehet módosítani, ha a nők és a gyerekek biztonságban vannak, akkor mehet a harc (ha egyáltalán biztonságban vannak).

Normális keretek között valahol úgy nézne ki a történet, hogy az adott ország vezetői diplomáciai úton próbálják megoldani a konfliktusokat. Egy ideális forgatókönyvben a vezetők az emberi életeket védik. A katolikus egyház vezetője mindenki életére hívta fel a fi gyelmet, nem számít, hogy orosz vagy épp ukrán. Minden bizonnyal ő sem akar igazságot tenni (ha egyáltalán lehet), csupán arra kérné a feleket, hogy legyenek elég bátrak ahhoz, hogy az emberi életeket védjék, vegyék le az önös érdek szemellenzőt.

De a történelem ismétli önmagát, a hatalmi harcokat és érdekeket mindig az egyszerű polgárok sínylik meg. Jelen történetben nem védjük sem az oroszokat, sem pedig az ukránokat, csak azt vizsgáljuk: van-e értelme ennyi életet kiolta(t) ni azért, mert büszkeségből nem vagyunk hajlandóak közös nevezőre jutni? Az egyik nem adja „jogosan/ jogtalan”, a másik akarja „jogosan/ jogtalan”, az anyuka pedig siratja a fi át és a férjét, mert már nincsenek mellette, ugyanis mindenki csak EGYSZER él.

A háború mindig véres, s ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor mostanra a történelemből tanulva minden helyzet megbeszélhető lenne vérontás nélkül, ha túl tudnánk lépni önmagunkon, kicsit magasabb szintre emelve mindazt, ami emberré tesz minket. S ez mindenkire igaz, nincs kivétel… A fehér zászló és a bátorság lehetne a fejlődés szimbolikája is. De csak azért se, igaz?