A hibakusák üzenete

Manapság túl gyakran kerülnek szóba az atomfegyverek. Hogy a nagyhatalmak ezzel ijesztgetik egymást, az nem újdonság, de attól még nyugtalanító és veszélyes, hiszen puskaporos hordó, nem csak átvitt értelemben. Úgy gondolom, erre az egyetlen józan emberi reakció a határozott nem. Vagy rosszul gondolom?

Hallok, olvasok fegyverszakértőkkel készült beszélgetéseket. A maguk módján érdekesek, mert érdekes, hogy az emberiség egy része rutinból és teljes lelki nyugalommal úgy talál ki, tervez és állít elő napi szinten tömegpusztító fegyvereket, s pénzeli, mint ahogy én főzöm az ebédet. S érdekesek a műszaki részletek, az ilyen-olyan hatótávolság, a becsapódás ereje és a többi, ami mind az emberi találékonyságot és tudást bizonyítja. Ugyanakkor hátborzongatók és számomra elfogadhatatlanok ezek a beszélgetések. Azt a látszatot keltik, hogy két párhuzamos világ létezik, a fegyverek és az emberek világa. S mintha a fegyverek világa csupán technikai, sőt tudományos kérdés lenne, pusztán a fejlesztésről szólna, nem pedig arról, hogyan lehet elpusztítani az emberek világát. Mindez azt sugallja, hogy a fegyverek világa tulajdonképpen szükséges és normális. Vagyis elfogadható. S miután szakértő és újságíró nagy élvezettel kicseverészte magát az atombombáról, elhangzik a kérdés, hogy pusztán elméletileg mi lenne, ha... Nem! Semmi ha, még pusztán elméletileg sem, tiltakozik minden egyes idegszálam, de a válasz, no, az aztán kiborít. Mert a szakértő szerint „azt nem lehet megjósolni”.

Nem kell jósolni. Minden látható azokon a felvételeken, amelyeket amerikai katonák készítettek, miután 1945. augusztus 6-án és 9-én, a világon először élő célpontra, Hirosimára, majd Nagaszakira ledobták az atombombát. Harry Truman, az USA elnöke a meglepetésszerű bombázás mellett döntött, pedig tudott az elődje, Roosevelt és Churchill közötti egyezségről, mely szerint az elkészült bomba esetleg felhasználható lesz a japánok ellen, de előtte figyelmeztetni kell őket. Hát a figyelmeztetés elmaradt, mert a hatás így még nagyobb volt. S nemcsak az akkor még harcoló japánokat kényszerítette térdre, hanem a Szovjetuniónak is szólt, hiszen az amerikaiak azt hitték, a szovjeteknek legalább 20-30 év múlva lesz csak atomfegyverük. Hát itt kezdődött az egész.

S mit ábrázolnak a felvételek? Ordító emberek rohannak egy híd felé, égett bőrük cafatokban lóg és röpköd a testük körül. Egy kisgyerek haldokló testvérét élesztgeti. Egy nő üszkös, szénné égett kis testet magához szorítva fut valahova. Megszenesedett holttestek az utcán. Haldoklók, akiket belepnek a legyek. Egy emberi árnyék, amely a becsapódástól 250 méterre a lépcsőbe ivódott. Zsírfolt, ami ember volt. Talán meglepődve nézett fel az égre, hogy mi a csoda zuhan lefelé.

Az első napon mindkét városban tízezrek haltak meg. Hozzászámítva az eltűnteket, továbbá a sérülések és sugárfertőzések miatt nagy szenvedésben elhunytakat, egy hibakusaszervezet szerint a két városban csaknem 600 ezerre becsülhető az áldozatok száma. A hibakusák a túlélők. Én találkoztam ilyenekkel. Többüknek a gyermeke is betegen vagy nyomorékként született.

A mai fegyverek még hatékonyabbak.