A hatalmi ballaszt leeresztése

Nem sajnálom Novák Katalint, de nem is alázom, gyalázom csak, hogy a rendszerrel szembeni nemtetszésem fizikai célpontot kaphasson. Nem is tartom áldozatnak, mert az biztos, hogy ezúttal sem az bukott, aki elindította az események homályba vesző sorát.

A NER nem egy csoda. Apránként épített, kiterjedt, régiós hatalmi eszköz, egy alá-fölé rendelt hatalomgyakorlási mechanizmus, aminek a csúcsán Orbán Viktor ül megkérdőjelezhetetlen tényezőként. A belőle fakadó „pápai tévedhetetlenség” az, ami egyben fékező erőként is hat, ha ugyanis a résztvevők ne adj’ isten néha túl önállóan döntenek, az legtöbbször valami zöttyenést idéz elő a gépezetben. Mivel viszont a NER arcai mára kellően nagyra nőttek, egyre gyakrabban idéznek elő maguk is olyan helyzeteket, amelyek menték igenis megkérdőjelezhetővé válik az állandóan reklámozott tökéletesség és az, itt minden a népért van.

Novák Katalin esete tipikus példájává vált annak, hogy ezek a „játékosok” miként is látják magukat, hogy az önös érdek mennyire háttérbe szorítja a köz érdekét, vagy – hogy pontosítsak – a köz érdeke egyre inkább van eladva úgy, hogy közben az csak egyes résztvevők, esetleg a piramis tetején ülő(k)nek fontos valamiért, akármiért. Ilyen például a Svédország NATO-tagsága körüli kavarás, a vasút és nép esete, vagy az oktatók betörése is.

A köztársasági elnök (asszony) lemondása sem közérdek. Bár Novák Katalin kiesik a hatalmi gépezetből, juttatásai megmaradnak, anyagilag jól jár. A rendszer pedig igyekszik úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. A kormánymédia pedig úgy adja el a sztorit, mint a felelősségvállalás szent megnyilvánulásának iskolapéldáját.

Mert a politikai felelősségvállalás mindig is úri mulatság volt Kelet-Európában. A Balkán hátán csücsülő illiberális duó egyenként is mesélhetne olyan régi sztorikról, amikor a tett terheltje inkább csak csendben maradt. Persze történtek „lemondások”, visszalépések, visszatáncolások. De ez önmagában általában a népharag csitításán túl másra nem volt jó. Robert Fico sem bánt meg semmit, csak egy droidot ültetett a miniszteri székbe, ahogy később Matovič is tette. Schmitt Pál igazából csak azt bánta, hogy kiderült a turpisság, Danko meg hát... izomból próbál úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Minden a valóság elkendőzését szolgálja, Patyomkin-falu országos méretekben. Ami mégis érdekessé teszi, az a kegyből kieső, háttérbe szoruló „játékosok” mind gyakoribb őszinteségi rohamai. Akik, amíg ment a szekér, nem kérdőjelezték meg a mutyit, a demokrácia léépítését, csak csápoltak és „végezték a dolgukat”.

Simicska Lajos még csak fenyegetődzött, Pesty László igazából nem is tudom, mit akart, Magyar Péterben pedig csak csalódottságot érzek. Őt sem a rendszer hibái motiválták, hanem saját és kedves exe, Varga Judit pikszisből való kiesése. Mert Varga Judit hibája az volt, hogy mert önállóan dönteni, mint utólag kiderült, hibásan. Nem azért döntött úgy, ahogy, mert K. Endrét ártatlannak vélte, hanem mert nem tudta, melyik döntésével megy szembe a rendszernek, mint kiderült, gyakorlatilag sarokba volt szorítva.

Ha egy országban az igazságügyi miniszter, de még a köztársasági elnök döntései is párt- és kormányérdekből történnek, akkor ki képviseli a jogot és az igazságot?