A harag napja

S valahol igazuk van, ez valóban piros betűs nap volt. Csakhogy két ártatlan ember vérével írták, ahogy az elmúlt két hét minden napját. Igen, mindannyiunknak két olyan ember vérében kellett megfürdenünk az elmúlt két hétben, akik jobbá tették ezt az országot. Haláluk pedig a képünkbe törölt néhány nagyon fontos dolgot. Például azt, hogy mennyire kicsi volt eddig ez az ország, nemcsak méretben, de lélekben is – pedig zömmel olyan emberek lakják, mint Ján Kuciak és Martina Kušnírová. Jó emberek. Csak hagyták, hogy rájuk telepedjenek, telebeszéljék a fejüket, élősködjenek rajtuk.

Megmutatta azt is, hogy mi hiányzott nagyon ebből az országból, a politikusokból és az egyszerű emberekből egyaránt. Az alázat. Mert mikor felbukkant az alázat, tízezrek mentek az utcára – és hiába szerettek volna még több vért látni egyesek, a tömeg mindennél alázatosabban mutatta meg, hogy elege volt a vérből, mert a vér szent. És azt is megmutatta, hogy nem lehet megállítani. Ez volt a tüntetések igazi ereje, ettől rettent meg Fico és Kaliňák, mert tudták, hogy nem az erőszak terjed szét az országban, hanem az alázat és a felelősségvállalás, és előbb vagy utóbb vértelen eszközökkel kerülnek a történelem süllyesztőjébe. Innentől nem volt kérdés, hogy Kaliňák megy, neki ez volt a legkézenfekvőbb, Fico számára pedig az utolsó remény, hogy talán ezzel visszaállíthatja a régi rendet, ha elég ember megy lépre – legfőképpen a Híd. Cinikus húzás, mert Fico is cinikus, de valljuk be, nem volt más választása. Csakhogy szerencsére a Híd, mely végig két-három lépéssel volt lemaradva az eseményektől, többé-kevésbé behozta a hátrányát és talán néhányuk szívébe a tömeg által sugárzott alázat is beköltözött. És ezek az emberek talán megértették, hogy politikusnak lenni nem a hatalomról, a meggazdagodásról vagy a csatornákról szól, hanem a társadalom iránti felelősségvállalásról. És talán megértették, hogy az alázat kéz a kézben jár az áldozattal – és talán azzal is, hogy a következő körben nekik már nem osztanak lapot. És eljutottunk odáig, hogy a Híd – furcsán, a forró kása körül táncolva, durcásan, de – végül hajlandó volt elengedni a kormányzást. Többé-kevésbé.

S pont ezért nem ért véget a történet, s pont ezért van ezután szükség még több alázatra. Mert az, ami most következik, olyan, mint egy aknamező, amit Fico épített két gondos kezével. Egyrészt mindent megtesz azért, hogy ne második Mečiarként menjen a süllyesztőbe – s ha ez nem megy szép szóval, majd megy erővel. Ehhez pedig minden eszközt felhasznál majd, akár ötödik hadoszlopként Kotlebáékat is – egyes kósza hírek szerint már nyélbe is üttetett az üzlet. A cél egyértelmű: a zavar, a feszültségkeltés. Hogy vér folyjon. Ezzel a rombolással pedig nagyon nehéz harcolni. És itt mutatkozik meg a politikusok igazi felelőssége: ha nem sikerül megtalálni az alázatot, és az ezzel járó áldozatot, akkor a rombolók sikere garantált. Szóval ne feledjük el. Elég volt a vérből.