A gyűlölet nyara

Az egészséges uborkákat máshol szüretelték, a Kárpát-medencében maradtak a rohadtak. Mintha a civilizált világot mindenáron a törzsi rendszerre szeretnénk cserélni, a nyers erő über alles. Kezdjük azzal, hogy egy nyári egyetemen megvernek egy lányt. A közönség nem segít, helyette utálkozik. Vesszen, aki nem közülünk való – a legfontosabb a saját vérvonal, ahogy egyes állati közösségekben. Erre érzett rá Kósa Lajos is a focis hasonlatával: egy vendégszurkoló a másik szurkolótábor kemény magjában nem érdemel mást. Ja, persze, öljük egymást, annál nincs férfiasabb.  Nem akart elmaradni Tarlós István sem, aki a mozgássérültek utazásáról értekezett magas színvonalon. Szerinte nem kell akadálymentesíteni a 3-as metrót, hiszen a mozgássérültek „alapból is alig használják, utasszámuk ezrelékben sem fejezhető ki“. Hogy összefüggés lenne a kevesebb utas és az akadályok közt, az fel sem merülhet, hogy az öregekről és a gyerekkocsit tolókról már ne is beszéljünk. És turisták sem kellenek a fővárosba, a nagy csomagjaikkal csak a helyet foglalják. Az egészséges emberé a jövő, vesszen a férgese, akárcsak az állatvilágban.  Balog Zoltán emberminiszter romákról tett bejelentése is a fülünkben csenghet. Tehertétel vagy erőforrás. Igen, nem ember, hanem egység, tétel, esetleg forrás. Persze nem csodálkozhatunk ezen, hiszen az egykori lelkész – ma már csak zengő érc – annyira eltávolodott a keresztény tanoktól, hogy a tízparancsolat szerzői jogát is Jézusnak adta. Hát ha tétel, mindegy, hova pakoljuk. Meg különben is, csak baj van az emberekkel, a tétel nem kérdez, nem jár utána semminek, nem hoz nyilvánosságra semmit. Még a Jézus-tétel se.  Szlovákiából egy dolog emelhető ki, mégpedig Andrej Danko. Ide lehetne írni, hogy Danko mije, de valószínűleg így önmagában a név többet mond el a nemzet hokisáról.  Merthogy probléma van elég a koalíción belül, olyan is, amiért ki lehet lépni, de ahogy az események folynak, abból azt látni, Danko lépése nélkülöz minden logikát, és SMS-ekben csak parancsolni lehet, vitázni nem. Az úr akarja, az úr megteszi. Mit neki az ország-világ.  Mindezek után Tóth István György szociológus szavai az illiberalizmusra való magyarországi (és tegyük hozzá: más posztkommunista országbeli) hajlandóságról különös erővel hatnak: „Az igazi nagy választóvonal az, hogy ezt a társadalomban meglévő hajlandóságot, igényt a politikai erők problémának vagy épp lehetőségnek tekintik-e.  Aki problémaként értelmezi, az azt mondja: hm, hát ez nem jó, ezen változtatni kellene, modernizációs irányba kellene terelni az országot, és megpróbálja aztán az általa üdvösnek tartott reformokat – szelídebben vagy erőszakosabban – keresztülvinni. És vannak más kormányok, amelyek pedig ebben egyfajta lehetőséget láttak. Azt mondják: ha itt erre van kereslet, akkor ezt kell kielégíteni.“  S mikor jutunk végre a nyers erő diadalának végére? Mikor hagyjuk magunk mögött az állati dimenziókat? Vörösmarty is erre várt, s nem sok sikert ért el azóta tájainkon Guttenberg és az ő galaxisa. Várjunk mi is. És „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek / S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből / S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; / Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús / S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; / Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról / És áldozni tudó szív nemesíti az észt…“ :-)