A gyerek bőrző lábnyoma

Engedjék meg, hogy kissé messzebbről induljak, de hogy ne veszítsük el teljesen a fonalat – és előszűrjük a potenciális érdeklődőket –, szögezzük le: itt most egyebek mellett iskoláról, gyerekről, szülőkről lesz szó. Meg miegyébről.

Negyven és a halál között az ember óhatatlanul azon veszi észre magát, hogy időről időre a „bezzeg az én időmben” pozíciójából beszél. Nem feltétlenül kárhoztató hangnemben, de a történeti összehasonlító elemzést nehéz elkerülni. A boldogult nyolcvanas években például halmazelmélettel tanultuk az alapvető műveleteket; kezdetben újságokból kivágott képekből ragasztgattunk össze kis tematikus albumokat, utóbb beszámolókat írtunk (könyvek alapján); rendes évi közösségépítő élményünk a november 7-ei lampionos és a május 1-jei integetős felvonulás volt; a pályaválasztás közeledtével ateista körre jártunk. A mai iskolában a mai gyerekek prezentációkat készítenek, a Föld napját ünneplik, a szelektív hulladékgyűjtést gyakorolják, saját kezűleg barkácsolt etetőkből táplálják az ég madarait... Számos egyéb hangsúlyváltás mellett a zöld gondolat, a környezetvédelem az egyik legmarkánsabban megmutatkozó különbség. És ez jó. Nem lehet elég korán beszélni a magunk után hagyott ökológiai lábnyomról, a felesleges fogyasztás veszélyeiről meg arról, miként is lehetne elkerülni, hogy belefúljunk a saját szemetünkbe.

Tudják, mi az, ami továbbra is konstans és megingathatatlan? A bőr. Vagyis hát az a műanyag védőborító, fólia, amit ma is szigorú elvárás rárakni minden füzetre, könyvre, munkafüzetre. (Mifelénk generációk óta, illetve azóta, hogy felváltotta a csomagolópapírt, bőrnek hívjuk, maradjunk hát ennél.) A bőr, ami nem több, nem kevesebb, mint a rend illúziója. A bőr, ami nem a megoldás, hanem maga a probléma.

Mert tegyük a szívünkre a kezünket! A gyerek vagy a füzetei, tankönyvei fölött eszeget, maszatos kis kezét a lapokba törölgetve – vagy nem. Vagy laza mozdulattal begyűri a tanszereit a táskájába, ha úgy adódik, a négynapos, oszlásnak indult tízórai-maradék mellé – vagy nem. Előbbi esetben a bőr semmitől sem véd meg, a pacák, zsírfoltok, szamárfülek, szakadások, gyűrődések elkerülhetetlenek. Utóbbi esetben pedig teljesen felesleges.

Hiszek az evolúcióban: ha a füzetnek, tankönyvnek bőrre lenne szüksége, eleve lenne neki. Nem igaz? (Analógiaként lásd az előmargózott füzetek megjelenését.) De tegyük fel, hogy a szülő megveszi a szükséges 30–40 darabot (ugyanott, ahol már nem kap műanyag reklámszatyrot, hogy beletömje, mert azt rég kivonták a forgalomból). A bőr soha nem pont akkora, amekkorára szükség lenne. Egy évig csúszkál, lötyög, szakadozik az irkán, miközben a gyerek számos kreatív módszert talál arra, hogy összefirkálja, szétkarmolja, kilyuggassza, összevissza ragasztózza. Aztán eljön június, hogy fogjunk egy szemeteszsákot és az egész ragacsos, baktériumtenyészetté vált halmot beküldjük a kukába. És ennél a mozzanatnál álljunk meg. Gondolkodjunk el. Megéri?

Megalakult a ZASZÜGY. A Zöld Anarchista Szülők Gyülekezete. Egységben az erő. Az érdekérvényesítés képessége. Ha én mondom, hogy le a bőrrel, egyszerűen lusta, hanyag szülő vagyok. Ha mi mondjuk, az életfilozófia. Jövőnk, megmaradásunk a tét.