A déli régió végjátéka

Az elmúlt húsz esztendőben (de lehet több is) a szlovákiai magyarságot képviselő politikai egyesületek széthullásának lehettünk a tanúi, s ezzel a magyarlakta vidékek életszínvonal-mutatói is a romlásba merültek. A szakadások, az önös érdekek és a látszatmagyarság fenntartása eredményezte a hiteltelenséget és a bizalomvesztést. Egyesek képesek bizonyos önreflexióra, mondván: sok mindent csináltunk a magyarokért, csak nem azt, amit igazán kellett volna. Ezek után ne csodálkozzunk, ha elment a választási kedv.

Az új „egyesülés” sem hozta a várt eredményeket a magyarok képviseletében, hisz a belső feszültségek és az ego nem kedvez a közös munkának. Ennek tükrében talán sokan elgondolkodnak azon, vajon tényleg annyira rossz lenne-e, ha a magyarlakta területek „szlovák” kézre kerülnének a vitákkal és felszíneskedéssel teli magyar helyett? Egyre kevesebb a munkalehetőség, az utak minősége katasztrofális, a tömegközlekedés a hanyatlás mélypontján van, a közbiztonság pedig megszűnik létezni, ha ezt így folytatjuk. Mivel a déli régiók kapcsán kisebbségi politikáról beszélünk, s azzal, hogy magyarok vagyunk, mindig be kell áldozni valamit ahhoz, hogy egy másik dolog megvalósuljon.

Gyerekkoromban rengeteget vonatoztam Pozsony irányába, s 20 év elteltével a vasúti közlekedés nyújtotta szolgáltatások semmit sem változtak. A peronokat nem renoválják, és semmilyen modernizáció nem történik (biztonsági kamerákra sem jut pénz, pedig a komáromi esetből kiindulva ez fontos lenne). Komáromból az első gyorsforgalmi útig egészen Dunaszerdahelyig kell menni, az autópályákról pedig ne is beszéljünk! Nyitra és Szenc sem a szomszédban van. A gyárak sorban bezárnak, az alkalmazottaknak járó bér a létminimum határát súrolja, és a munkahelyteremtés sem opció a vidéken, mert „lekerültünk a térképről”. Elfogytak a szívességek, kifogytak az „érdekek”, így nincs tovább. Az örök szlogen lassan érvényét veszti, miszerint „tudjuk, mi kell a felvidéki magyaroknak”... Tényleg tudjuk?

Lehet ujjal mutogatni és háborogni, de tényleg számít még az, hogy együtt vagyunk magyarok és kiállunk egymásért? Őszintén szólva a szép szavak, szlogenek és a molinókra nyomtatott betűk már nem igazán segítenek rajtunk. Lassan teljesen elfogy az ide érkező anyagi támogatás, s akkor már nem lesz visszaút. Senki nem gondolkodott el még azon, hogy ha 70-80 km-re eltávolodunk a magyarlakta régióktól, vajon ott miért virágzik az élet? Egyszerűen nincs miből felvirágoztatni azt, ahol élünk, mert senki nem fektet belénk bizalmat, energiát és pénzt. Csúnyán hangozhat ez, de amíg valaki nem tud nyerészkedni az itt élő magyarokon, addig előrelépés sem lesz. Megérné azon is elmélázni, hogy talán nem is a szlovákok közösítenek ki minket, hanem mi klikkesedünk.

A szüleink még eléldegélnek a jelen körülmények között, viszont mi lesz a fiatalokkal? Nem beszélünk róla, de megy ám a vándorlás összevissza! Persze, hogy egyre kevesebben vagyunk. Így joggal kérdezhetik majd, hogy volt-e értelme a „magyar érdekeknek”... Lassan elmúlnak azok az idők, amikor elsősorban az volt a fontos, hogy „magyarok” és „szlovákok” vagyunk, s kialakulóban van egy olyan generáció, amelyiknek ez nem számít. Sokan már nem azt nézik, hogy „magyar” van a feliraton, hanem az válik fontossá, ha valaki élhetőbbé akarja tenni a környéket. Bár itt megint csak az a kérdés merül fel, hogy kinek lesz érdeke a civilizált „fejlődés” az országban… Ki tudja majd elengedni a nacionalista büszkeségét?