A dekódolás képessége

Már a 2015-ös menekültkrízis egyik fő jellemzője is ez volt, hogy aztán a 2020-tól máig tartó Covid-járvány és a nagyon is friss fejleménynek minősülő ukrajnai vérontás is felvesse: szüntelen információs háborúk zajlanak körülöttünk. Ne gondoljuk azonban, hogy a polarizált viták, dezinformációk csak a hivatalos autoritások köreiből fakadnak. Az egy dolog, hogy az információközlést önnön hatalmuk szolgálatába állítják – ki jobban, ki kevésbé, attól függően, milyen a politikai kultúrája és milyenek a hatalmi igényei (pl. Bécsben jó eséllyel kevésbé akarnak minket csőbe húzni, mint mondjuk Moszkvában vagy Dublinban némileg gyengébben törekednek ilyesmire, mint Budapesten vagy Pozsonyban).

Ahogy oly sok társadalmi problémánál, itt sem maradunk felelősség nélkül mi, az istenadta nép, amely bizonyos feltevések szerint a hatalom gályáját hordoznánk. A történet kulcsa alulnézetből az, van-e bennünk fogadókészség az autoritások által gyártott tudatmódosító szerekre vagy sem – illetve, hogy mennyiben állítjuk elő mi magunk, önként és nótaszó mellett ezeket a szérumokat. A kihívás nem egyszerű, itt nincs lehetőség a gordiuszi csomó elegáns átvágására. Pontos, egzakt ismeretekhez jutni, azok szintézisét elvégezni az ember korlátozott megismerési lehetőségei miatt néha lehetetlennek tűnő feladat, mégsem mondhatunk le róla. Nem mindegy ugyanis, hogy az információs háborúk aknamezőin percenként robbannunk fel, vagy valamivel ritkábban. Az afrikai és ázsiai menedékkeresőkben terrorista inváziós erőt látni, hát az tudományosan és ténylegesen nem túl kifinomult álláspont – ellenben sokkal nehezebb rájönnünk a megfelelő sajtótermékek és publikációk, sőt, saját tapasztalatunk útján is, hogy volatképpen milyen csoporttal, s azon belül milyen egyénekkel és közösségekkel van dolgunk. A Covid elleni vakcinákban mágnest, chipet, meg a jó ég tudja még mit nem gyanítani – ezzel nehéz racionális alapon bármit kezdeni. Azzal viszont már sokkal inkább el lehet foglalni magunkat, hogy ténylegesen, dokumentáltan milyen mellékhatásokat regisztráltak az oltásoknál, s hogy ez miben jelent kockázatot. Végül az érdektelenség talajára visz, ha bekajáljuk a Kreml hangszóróiból harsogó szólamokat az ukrán nácikról s az országukról, amelynek nincs joga létezni – ám nagyon is fontos tisztázni, mi is tulajdonképpen az ukrán nacionalizmus lényege, hogy épült fel mondjuk 1990 óta, s hogy mennyiben jelent valós kockázatot. És így tovább.

Kissé döbbenetes, hogy a rendszerváltás után 30 évvel, a permanens információs forradalmak árjában valahogy nem jut mindig elégséges időnk, erőnk arra, hogy megpróbáljuk dekódolni az információs háborúk ködét. A jelenünk ugyan jócskán különbözik az első világháború, az 1831-es kolerajárvány vagy a népvándorlás korától, ám megfontolandó párhuzam mindig akad. Önmagunkat emlékeztetve folyamatosan mentális dekontaminációt folytathatnánk, mi több, az információs háborúk, a propaganda, a pletykák, a rémhírek, s úgy egyáltalán a közvélemény működésének mikéntjeit kiváló középiskolai oktatási témávjává is tehetnénk. Ki a hibás, hogy ez nincs így? A gálya vagy a víznek árja? Esetleg mindkettő?