A büntető vasút

 

De sokszor abban sincs köszönet. Lerobbant, agyonrozsdásodott, északon rég kiszuperált járgányok, mert ide az is jó. S évről évre rosszabb a helyzet. Az, hogy ezek a kocsik nemegyszer a nyílt pályán elakadnak... Sebaj, majd megtoljuk őket. Vagy reménykedünk, hogy egyszer majdcsak továbbindulnak. Kalauzt (bocsánat, mai nevén vonatkísérőt) viszont kétszer is cserélnek húsz kilométeres szakaszon. Mert amikor összeállították a menetrendet, akkor a szürkeállományból ennyire futotta. Feleden volt dolgom a napokban, éppen vasárnap, s mivel gyorsan végeztem és a következő vonat csak négy óra múlva, a késő esti órákban indult vissza, hát nyugodtan sétáltam az állomás felé. Mit ad Isten, az előző személyvonat még mindig ott vesztegel. Magyarul, késett. Gyorsan rohantam a pénztárhoz, de a hölgy már a zárórához készülődött, s intett, hogy rohanjak, mindjárt indul a vonat. Felszálltam, s első lépésem az aktuális kalauzhoz vezetett, jelezvén, hogy ha rohanva is, de elértem a vonatot. Az előveszi az óráját, megnézi, majd megállapítja, hogy a vonat tíz percet késik. Vagy leszáll, vagy kifizeti a büntetést, mondja ellentmondást nem tűrő hangom. S hallani, ahogy a mája kuncog a gyönyörtől. Fizetek. 1,50 eurós büntetést meg a 64 centes vonatjegyet. Életemben nem láttam még egy ilyen visszataszító nőt – mondja a másik oldalon ülő idősebb férfi, s megvetése jeléül köp egyet a padlóra. A nő emelt fővel és a jól megérdemelt bevétellel távozik. Én csendben, magamat megvetve kinézek az ablakon, s arra gondolok, hogy legalább mégsem kellett négy órát a feledi vasútállomáson várakoznom.