A 27. klímakonferencia

Néha már-már mintha irritálná a társadalmat a folytonos ijesztgetés a klímaváltozások szinte armageddoni következményeivel. Függetlenül attól, hogy ijesztgetés-e vagy sem, elcsépelt-e a téma vagy sem, sajnos a klíma változásai fizikailag mért és bizonyított tények. Sőt már mérések nélkül is mindenki tapasztalni tudja a gyakori változásokat, az általános felmelegedést, a váratlan intenzív esőzéseket, a kis folyamokon előforduló katasztrofális árvizeket, továbbá a mezőgazdaságban a vízhiányt, szárazságot, a patakok és a kutak kiszáradását.

A minap fejeződött be az egyiptomi Sarm es-Sejkben az ENSZ 27. klímakonferenciája, a COP 27 (Conference of the Parties), amely az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét (UN FCCC – United Nations Framework Convention on Climate Change) aláíró felek évente megrendezésre kerülő csúcsértekezlete. Mint minden évben, az ideit is nagy várakozások előzték meg, amit a magas rangú részvétel is jelzett. A számos állam- és kormányfő, valamint miniszterek mellett megjelent az ENSZ főtitkára, António Guterres, illetve az Európa Tanács elnöke, Charles Michel, továbbá az Európai Bizottság elnök asszonya, Ursula van der Leyen és a bizottság alelnöke, Frans Timmermans is. Az idei csúcsértekezlet különleges jelentőségét még az is fokozni hivatott volna, hogy az orosz–ukrán háború klímára való hatásait is megvitatja. Maga Zelenszkij ukrán elnök szintén mondott az értekezleten videóbeszédet.

Szegényes eredmények

Sajnos a nagy várakozások talán még fokozták a szegényes eredmények által kiváltott csalódást. Ugyanis a csúcstalálkozó, akárcsak az ehhez kapcsolódó szakmai konferencia eredménye, mind szakmai, mind politikai szempontból csalódást okoztak. Az alapvető problémáról, a fosszilis energia-hordozók – a szén, a gáz, a kőolaj – felhasználásáról és ezek égetéséből származó szén-dioxid-kibocsátások csökkentéséről semmi sem került be a záródokumentumba. Tulajdonképpen nem lett semmi új eredmény azon kívül, hogy nagy vajúdás után a felek mégiscsak megalkudtak abban, hogy létrejön egy új pénzalap azon országok megsegítésére, ahol nincs elég eszköz a klímaváltozások által okozott veszteségek és károk felszámolására. De még ez – az alapjában véve jó – döntés is vérszegény, mert abban már nem tudtak megállapodni a felek, hogy ki, mennyit és mikor adjon az alapba. Addig pedig, amíg nem világos, hogy hogyan és hova fog ez a pénz folyni, a dologról teljesen felesleges lett volna tárgyalni. Nem is beszélve arról, hogy a feleknek az a néhány évvel előtti vállalása, hogy 2020-ig közösen 100 milliárd dollárt mozgósítanak a fejlődő országoknak a klímaváltozások hatásai elleni küzdelmük megsegítésére, távolról sincs teljesítve.

Szlovák klímatörvény

Annyit azért pozitívumként el lehet mondani, hogy az EU igyekezett, Szlovákia is. Az utóbbi képviseletében Zuzana Čaputová elnök asszony erős ígéretet tett az ország dekarbonizációjára. A konferencián Szlovákia bemutatta az új klímatörvényét is, ami pozitív fogadtatást kapott. Ennek a szépséghibája csak az, hogy a jogszabály még idehaza nincs elfogadva, és előreláthatólag még nagyon göröngyös út vár rá, hogy életbe lépjen.

Erős kritika

A fentebb említett pozitív felvillanásokat viszont erőteljesen felülmúlták a kritikus értékelések. Maguk a legmagasabb rangú résztvevők is – mint Guterres vagy Timmermans – nyíltan éles hangú elégedetlenséget fejeztek ki, főleg a legnagyobb szennyezőknek a kibocsátások csökkentéséhez való langyos hozzáállását kritizálták. Sőt, az értékelők szerint éppen a fosszilis energiahordozókkal működő erős vállalkozócsoportok képviselőinek a háttérmunkája és minden tárgyaláson való jelenléte akadályozta meg, hogy a kibocsátások csökkentésére irányuló vállaláso-kat elfogadják. Itthon a negatív kritikákhoz csatlakozott Ján Budaj, Szlovákia környezetvédelmi minisztere is.

Fosszilis energiahordozók

Az orosz–ukrán háború, valamint az ehhez kapcsolódó energiaválság Ukrajnában, de Európa-szerte is bizonyára nem a fosszilis energiahordozók felhasználásának csökkentését fogják eredményezni. Néhány erős politkai kijelentés ellenére, amelyek azt hangoztatják, hogy a háború vagy az energiaválság nem jelentheti e csökkentésekre tett célok feladását, a valós helyzet az, hogy bizony a közeljövőben talán még nagyobb szükség lesz a fosszilis energiahordozók felhasználására, mint a közelmúltban. Ezt az érintettek – majdnem hogy kibeszélés-, mentség- és igazolásképpen – már jó előre a háború számlájára írják. Valami csökkentést, azaz megtakarítást azért az mégiscsak hozhat, hogy a lényegesen megkárosodott energetikai infrastruktúra és a politikai-üzleti problémák miatt kevesebb energiahordozó jut a felhasználókhoz, vagy maguk az energiagyártók kerültek üzemen kívüli állapotba. Ezt a szomorú tényt vagy az ebből adódó megtakarítást és csökkenést viszont semmiképpen nem tudnám pozitívumként elkönyvelni mint követendő példát a klímaváltozások elleni harcban. És még nem is tudjuk, mennyire lesz hideg a tél.

Nem lóg ki a sorból

Tehát hogyan értékeljük a 27. COP-ot? Mivel számos klímakonferencián személyesen is részt vettem, és állandóan figyelemmel kísérem a helyzetet, minden pátosznélkül kijelenthetem, hogy én személy szerint nem csalódtam a 27. COP eredményeiben sem, mégpedig azért nem, mert nem (most sem) voltak nagy elvárásaim. A 27. COP az eredmények vérszegénységét illetve nem lógott ki nagyon a sorból. Azt viszont erősen támogatom, hogy ennek ellenére sem szabad feladni. Éppen ilyenkor jogos az a kérdés és feltevés, hogy – látva ennek a nemzetközi szövetségen alapuló intézménynek a most már harmadik évtizede tartó harcát a nagy kibocsátók ellen, valamint azt, hogy ennek ellenére ott tartunk, ahol tartunk – mi lenne, ha a korlátok és fékek, amelyeket ezek a környezetvédő intézmények valamiképpen mégis csak fokozatosan kikényszerítettek, nem volnának? A joggal kritizált jelenlegi helyzet ellenére én valahogy nem tudom feladni azt az elképzelésemet, hogy az ember végül is mindig kitalál valamit a saját faja fenntartása érdekében. Csak milyen áron? De ujjongani nem ujjongok.