2016 vesztese – az igazság

Sok fontos közéleti szereplő távozott közülünk, a társadalom hangulata pedig végig zaklatott, ideges és feszült maradt. Tettek róla a szlovákiai választások, a terrortámadások, a szélsőségesek előretörése vagy éppen a migráció máig megoldatlan kérdése. Mindezeken túl a 2016-os évben a legnagyobb probléma az volt, hogy az igazság és a tények mintha már senkit sem érdekelnének – legyen szó bármilyen témáról. A tények márpedig témától függetlenül léteznek – talán csak akkor írhatnánk kapaszkodók nélkül cikkeket, ha az élet értelméről kellene vitatkozni. Ha egy repülő lezuhan, annak van felelőse. Egy-egy közbeszerzés során konkrét személyek lopnak, akiknek van nevük. Ha kirobban egy háború, annak kell hogy legyenek okai, ha ötmillió ember úgy dönt, hogy elindul keletről nyugatra, akkor annak szintén megvannak az okai.

Az okok néha egyszerűek, néha összetettek: gyakran elsőre is egyértelmű, miért történik a világban az, ami. Néha pedig még a szakértők is csak vakargatják a fejüket, mikor szembesülnek a legújabb fejleményekkel. Alapesetben az okokkal a sajtónak, a hírportáloknak vagy épp a környezetünkben található véleményformálóknak tisztában kellene lenniük, és az a feladatuk, hogy magyarázzák a fejleményeket.

A szociális hálók korában megszűnt az információba vetett bizalom. Bármit is olvasunk, az arcunkba robban tucatnyi különféle elmélet, ebben a játékban az Új Szó, egy amerikai lap, egy oroszbarát, központilag irányított portál, egy harmadik világbeli szakértő véleménye pontosan ugyanakkora súllyal esik latba.

Összességében pedig az álinformációk azt a benyomást keltik, hogy senkinek nem szabad hinni és senkiben sem szabad bízni, hiszen mindenki mást állít. A véleménykavalkádban az igazságot és a tényeket megírhatja bárki, a mondanivalójuk általános bizalmatlansággal találkozik. Teljesen mindegy, hogy a téma Orbán Viktor, Robert Fico, Donald Trump, a Híd, a menekültek, az ország vagy a magyar közösség állapota – a tények eltorzításával felmentést kap, vagy épp ellenkezőleg, ok nélkül szégyenpadra kerülhet bármilyen közéleti szereplő.

Az információk túlcsordulására sokan bezárkózással reagálnak: viszonylag könnyű kijelenteni, hogy nem érdekel minket a politika és nem hiszünk senkinek, csak saját magunknak. A folyamatos bizonytalanság viszont hosszú távon romboló és túlmutat az egyéneken: abban csúcsosodik ki, hogy nem tudunk általános szimpátiát kelteni, ha éppen velünk történik valamiféle méltatlanság. A közösségek megosztódnak, a valóságérzék elvesztésével egyre kevésbé látjuk a fontos ügyeket, azt pedig végképp nem, mit is gondoljunk róluk. Világvégétől azért nem kell tartani, a társadalom nem megsemmisül, csak megváltozik és alkalmazkodik az igényekhez. De azt nem tudni, hogy az új társadalomban hol lesz a helye a közösségnek – vagy éppen az igazságnak és a tényeknek.