Újra szabad az utazás, újra nyitott a világ

Körülbelül három éve, 2020 januárjában jelentek meg az első hírek Kínából, egy különösen fertőző, veszélyes vírusról. Akkor még oly távolinak tűnt, legfeljebb az Ázsia felé utazáskor figyelmeztettek, vigyázzatok, nehogy hazahozzátok a vírust. Egy baráti társasággal ezekben a napokban indultunk a mosoly országába (is), volt, aki már a gépen felvette a maszkot. Az én csomagomban is volt, ám ott is maradt, de az utastársak is hamar elhagyták. Azután előbb a kínai csoportoknak tiltották meg az utazást, majd minden kínainak, így – most már tudjuk, alaptalanul – úgy éreztük, elmúlt a veszély. A járvány nem is nagyon nyomta rá a bélyegét az utazásra, igaz, akkor már Bergamóból is érkeztek a rossz hírek. Pár nappal hazatérésünk után pedig már a menekítőjáratokról, kinn rekedt utasokról olvastunk, majd elérkezett a határzár ideje. Addig el sem tudtuk képzelni, hogy ez egyszer megtörténhet… Az addig folyamatosan hangos légifolyosó kiürült, naponta csupán egy-két gép szállt fel, azok többsége is cargo.

Következett a bizonytalanság, a remény, majd a letargia időszaka. Az első hullámot követő nyári újranyitás csak pár hétig hozta vissza a régi életünket, igaz, akkor már a maszkot a legtöbb helyen elvárták. Aztán szeptembertől újra lezárultak a sorompók, jött a kijárási tilalom, a szigor, amikor nemhogy a várost, de még a lakhelyünk környékét sem hagyhattuk el. Oltás még nem volt, egyre több embert fertőzött meg a vírus – sajnos az áldozatok száma is ezzel egyenes arányban nőtt.
Talán morbid, de utazási megszállottként még örültem is, hogy elkaptam a vírust (miután kiderült, hogy enyhe lefolyása volt), így ugyanis fél évig számos országba korlátozások nélkül utazhattam. Ez pedig félelmetes, ám mindenképpen emlékezetes élményekkel gazdagított. A mindig zsúfolt amszterdami repülőtér kongott az ürességtől, akkora volt a nyugalom, hogy még egy egér is átszaladt előttem. Aztán Isztambulban – ahol a török vezetés a turistáknak mindent megengedett, a helyieknek azonban nyolckor szigorú takarodó volt – az addig zsúfolásig megtelt utca szinte percek alatt kiürült, és nyolc után úgy nézett ki a török metropolisz, mint egy szellemváros. Szintén itt történt, hogy tilos volt étkezni étteremben. Csak az elvitelt engedélyezték, ám egy étteremben simán tudtunk enni, mint korábban. Igaz, a formalitás kedvéért a kirakatban fel voltak pakolva a székek, lábbal felfelé, mintha zárva lenne az étterem…

Bár a járvány hullámzott, megjelentek az oltások, de ez sem segítette az utazást, ahány ország, annyi szabály, és hogy még nehezebb legyen, ezek a rendelkezések sokszor naponta változtak. Igaz, a repülőjegyek rendkívül olcsók voltak, sőt, ingyen lehetett módosítani őket, az utazást ennek ellenére megannyi szabály nehezítette. A thai nyitás után például még arra is figyelnem kellett a gépen, hogy senki ne üljön mellettem a sorban, és a székváltást a rendszerben át is írja az utaskísérő, mivel ha a sorban ülő utastársról kiderül, hogy fertőzött, én is mehetek karanténba, két hétre. Teszt indulás előtt, teszt érkezéskor, a szobát sem hagyhattam el, teszt az ötödik napon, maszk, antigénteszt, távolságtartás…

Az oltási kampány sikeressége után azonban lassan, de biztosan egyre lazultak a szabályok, hogy visszatérjünk a normális, a járvány előtt megszokott világba. Sokat tanultunk ebből a három évből, de talán az egyik legfontosabb: újra értékelni tudjuk az utazás szabad világát, az utazás szabadságát. Használjuk ki a lehetőséget, ezzel életre szóló élményekkel gazdagíthatjuk magunkat. Mert utazni jó!
Szabó Laci