Rio de Janeirót nem elég egyszer látni

Bevallom, többször jártam Rióban, ám az első találkozást sosem felejtem el. Miután landolt a repülőgép, a pilóta bejelentette: „Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a világ legszebb városában”. Nem sejtettem, mit várjak Riótól, amelytől mindenki óvott, ám az első perctől tudtam, hogy ide még visszatérek. S így is lett. 

Útban a reptérről állandóan dugókba kerül az ember, ilyenkor rögtön az autók között teremnek a tizenéves mezítlábas gyermekek, akik ételt, italt árulnak, sokan vesznek is tőlük ezt-azt. Majd megjelennek a favelaként ismert nyomornegyedek, de amint elhagyjuk a külvárost, elénk tárul a világ egyik legszebb városa, amelyet Isten állítólag két teljes napig alkotott. Íme, a legendás Rio de Janeiro.

A favelák

A Megváltó Krisztus szobra a 700 méter magas Corcovado-hegyről figyeli a várost. Riónak gyakorlatilag bármelyik részéről látni a szobrot, bár itt-ott a magasabb épületek eltakarják a kilátást. Közel 40 méteres magasságával a világ ötödik legnagyobb Krisztus-szobra. A brazil kereszténység szimbólumát 1931-ben avatták fel, részben a Portugáliától való függetlenség jelképeként. Talpazatától lélegzetelállító kilátás nyílik a városra. Ez a hely az, amelyet mindenkinek, aki Rióba utazik, látnia kell, de hatalmas tömegre kell felkészülni. Érdemes a Corcovado helyett inkább a vele szemben levő Cukorsüveg-hegyre menni, ahova felvonóval lehet feljutni. Onnan a kilátás is szebb. Elénk tárul a Copacabana és az Ipanema Beach is. Valaha két lepukkadt halászkikötő volt, ma a világ két leghíresebb strandja. Csaknem tíz kilométer hosszú homokos óceánpart alkotja, melynél több tucat luxusszálloda épült. 

Rió tipikus látképét a strandok mellett, a magas épületekkel teli városközpont és a mindent körülölelő hegyek, dombok alkotják. A zöldellő és helyenként sziklás hegyek oldalán húzódnak felfelé a híres favelák. Körülbelül 700 van belőlük Rióban, a lakosok pontos számát senki sem tudja. Állítólag a hétmilliós város minimum negyede él favelában. A bűnbandák és rendőrök közti összecsapások gyakran háborús övezetté változtatták a nyomornegyedeket, az egyes maffiacsoportok tevékenysége pedig más városrészekre is hatással volt; a bűnözők jóváhagyása nélkül a világ legnagyobb karneválját sem lehetett megrendezni. Egy idő után azonban a kormány megunta ezt az állapotot, hadsereget küldött a favelákba, így sikerült némileg visszaszorítani a bűnözést. Ám a bevett gyakorlatokon nem tudott változtatni. Így történhet meg, hogy a bajba jutott lakos rendszerint nem a hatósághoz, hanem az adott negyed főnökéhez fordul segítségért. Ettől függetlenül a favelákat már a turisták is látogathatják, bár jobb, ha idegenvezetővel térnek be oda. 

A kormány lehetőséget adott az ott élőknek, hogy felvásárolják a feketén épített viskók alatti telkeket, s a lakosok többsége élt is ezzel a lehetőséggel. Az árak viszont itt is megugrottak, az élet ezért már nem olyan olcsó, mint régen. Persze ezzel sincs mindenki megbékélve. Nem kizárt, hogy a jelenlegi látszólagos nyugalom csupán vihar előtti csend. 

A strandok

Térjünk vissza a tengerpartra! A strandokon napközben emberek ezrei sütkéreznek, úszni a nagy hullámok miatt gyakorlatilag lehetetlen, legfeljebb megmártózni lehet. A széles Copacabanán brazil fiatalok fociznak, árusok ételt, italt, ruhát, szendvicset, labdát kínálnak, gyakorlatilag minden kapható náluk. A riói strandok legnagyobb előnye, hogy ha az ember egyszer leül napozni, órákon át meg sem kell mozdulnia, ugyanis mindent, ami szem-szájnak ingere, odahoznak az árusok, akiknél már kártyával is lehet fizetni. A strandok hangulata naplemente után sem változik, csak a part menti élet a kivilágított sétányon folytatódik. A Copacabana nagyon széles strand, és mivel nincs kivilágítva, este, éjjel a sötétben ott bármi előfordulhat. Még akkor is, ha több tucat rendőr ügyel a rendre. Egyszer sötétedéskor futottak be barátaim az óceánba, s míg én a cuccaikat őriztem, az arra sétálók marihuánával, kokainnal, heroinnal kínáltak, s volt, aki saját magát is felkínálta, jó áron. Egy rendőr is megállt, arra volt kíváncsi, füveztem-e. Mondtam, nem, mire ő: mutassam meg a kezem. Megszagolta a tenyeremet, majd megkérdezte, honnan jöttem. Mondom, Európából. Erre ő: hol van az útlevelem? A szállodai széfben – mondtam, hozzátéve: csak a fénymásolat van nálam. 

„Jól tette, szép estét, élvezze Riót” – búcsúzott a rendőr, s motorkerékpárján már üldözőbe is vett néhány fiatalt, akik korábban a heroint kínálták. Egyet elfogtott, a másik kettőnek sikerült elmenekülnie. Ekkor értek vissza a haverok, leültünk a közeli bárba, ahol egy-két hideg caipirinha (rumos koktél) mellett meséltem nekik izgalmas kalandjaimról. 

Az óváros

Meglepő, hogy ez a gyönyörű vá­ros gyakorlatilag a véletlennek köszönheti megalakulását. 1502-ben, Újév napján Gaspar de Lemos portugál hajós betért a Guanabara-öbölbe. Azt hitte, egy folyó torkolatára bukkant, ezért nevezte el Rio de Janeriónak, azaz január folyónak. 

A város legrégebbi történelmének szemtanúja, az öreg óváros ma számos bárnak, kávézónak és étteremnek ad otthont. Rió legtehetősebb lakosai a 19. század végéig éltek itt, s ezt tükrözik az óváros gyönyörű épületei. 

A Lapa negyed éjjel szó szerint brazil szórakozóhellyé változik, szól a zene, mindenhonnan nevetés, éneklés hallatszik. Az utcákba csak a taxik térhetnek be, hogy hazavigyék azokat, akik már túlzásba vitték a szórakozást. 

Napközben öreg villamosok csilingelnek az óváros utcáin, az egyik végállomás a Szent Teréz-dombon van. Egyesek szerint ez a riói Montmartre. Van benne valami, hiszen úgy, mint Párizsban a Montmartre negyedben, Rióban itt összpontosulnak a város művészei. 

A leghíresebb műalkotás a Selaron lépcsősor (Escadaria Selaron). Chorche Selaronnak köszönhető, aki kézzel festett csempéket kezdett ragasztgatni a lépcsőkre és a falra. A világ 60 városát, köztük Pozsonyt is ábrázoló csempét komponált az alkotásba. A lépcsősor 2015-től védett műemlék, a chilei származású Selaron pedig díszpolgár lett. A lépcsőket élete alkotásának nevezte, amelyen haláláig akart dolgozni. 

A lazaság

A tikkasztó hőségben kis asztalok mellett ücsörögnek és hűsölnek a helyiek, a turisták nézelődnek, fényképeznek, a lógó villanydrótokon pedig kis majmok ugrándoznak. A forgalmas, bankokkal és irodaházakkal teli központot kivéve Rió minden utcájából a nyugalom árad. Kevesen tudják, hogy Rió az egyetlen olyan nagyváros, amely egy természeti park része. A városon keresztül húzódó őserdőkben sétálva nehéz elhinni, hogy egy többmilliós megapolisban vagyok. A trópusi gyümölcsök karnyújtásnyira vannak, elég letépni, pont úgy, mint az édenkertben. 

Nem véletlen, hogy a brazilok, különösen Rióban olyan kedvesek, lazák, barátságosak. Hiába, az emberről könnyebben lepörögnek a hétköznapi problémák, ha munka után a naplemente kíséretében szörfözhet egyet az óceán hullámain, vagy lepihenhet az Ipanemát a Copacabanától elválasztó Arpoador-sziklán. A helyiek szerint nem csak Rióban, az egész világon itt a legszebb a naplemente. Ekkor tudatosítja az ember, milyen csodálatos helyek vannak a Földön.