Merülés a Testvér-szigeteknél

Ez alkalommal a New Deal One nevű hajó volt a főhadiszállásunk, amelynek személyzete és főleg zseniális szakácsa nagymértékben hozzájárult a szafari sikeréhez. Ahhoz, hogy valóban jól érezze magát az ember egy Brothers-túrán, nem árt, ha már haladó képesítéssel rendelkezik, mert az áramlatok igencsak feladhatják a leckét. Igaz, mielőtt a mély vízbe vetettük volna magunkat, végeztünk néhány bemelegítő merülést. A Hurghadához közeli Gotta Abu Ramada erre tökéletes. Leginkább egy kellemes sétához hasonlított az első csobbanás. Ehhez a kis mélység, a tetszetős korallkert, két, ezernyi apró hallal körülvett látványos koralloszlop, egy fenyegetően tátogó óriásmuréna, egy veszedelmes küllemű sziklahal és a színes halrajok is hozzájárultak. Az „Akváriumnak” is nevezett merülőhely érdekessége az a láncon rögzített, késsel „átszúrt” fémcápa is, amely a tengeri élővilág, különösen pedig e csodálatos ragadozók fenyegetettségére hivatott felhívni a figyelmet.

Éjszaka horgonyt szedtünk és irány a Brothers-szigetek nemzeti park, ahol csak engedéllyel merülhettünk. Két napunk volt arra, hogy körbecserkésszük a Nagy és Kis Testvért. A Big Brother-t első látásra egy világítótorony különbözteti meg a Small Brothertől. Víz alatti látnivalóban lényegében ugyanazt nyújtják, a nagyobb szigetnek két hajóroncsnyi előnye van, viszont mindkettőnél fennáll a lehetősége egy izgalmas cápás merülésnek. Sajnos az első napon a nagy szigetnél még nem volt szerencsénk. Voltak viszont nagyra nőtt tonhalak, túlméretezett napóleonhal, barrakudaraj, az áramlatban lágyan ringatózó legyezőkorall-erdő. Viszonylag gyakran szakadtam el a meredek zátonyfal látványától, hogy a nagy kéket fürkésszem, hátha... Ám egyelőre be kellett érnem a két ronccsal. A sziget északi csücskénél az 1901-ben elsüllyedt angol teherhajó, a Numidia nyugszik csaknem függőlegesen, 10 és 70 méter közötti mélységben. Mára a zátony részévé vált a csaknem ép hajótest, a korlátok, csörlők és árbocok. Pár uszonycsapással odébb, az egyiptomi hadsereg Aida névre keresztelt, 1957-ben elsüllyedt csapatszállítója lapul. Sajnos ez a hajó is elég mélyre süllyedt, ezért a Numidiához hasonlóan, csak kívülről vettük szemügyre.

Másnap a Small Brother került sorra. Már hajnalban vízbe ugrottunk és ez alkalommal kifizetődött a korán kelés. Mintegy 40 méteres mélységben a sziget déli csücskénél várakoztunk, amikor végre megérkeztek a szirti cápák. Mindössze hárman voltak, de az ő látványuk is magával ragadó volt. Csak reménykedtünk benne, hogy ezek nem azok voltak, melyeket előző este a hajóról etettünk, vagyis inkább csak bosszantottunk egy kötélre kötött halfilével. Lélegzetelállító volt, ahogy a cápák – feltehetően óceáni fehérúszójúak – enyhén kiemelkedve a vízből rá akartak harapni a zsákmányra, de mielőtt ez megtörténhetett volna, az egyik arab mindig elrántotta a halat. Szerencsére másnap nem ezekkel találkoztunk, vagy egyszerűen nem bosszúálló fajták, mert nem haraptak ránk. Miután feltérképeztük a két sziget víz alatti részét, ismét a part felé, Safaga irányába indultunk.

Szeretem a roncsokat, de ennek a komphajónak nyomasztóbb a hangulata, mint a roncsoknak általában. Ennek oka talán az, hogy alig 20 éve pihen a tengerfenéken, ráadásul Mekkából hazatérő zarándokok utaztak rajta, amikor a kapitány úgy döntött, a rövidebb úton közelíti meg a kikötőt. Nem számolt viszont a heves viharral és az erős áramlattal, amely a nagy sebességgel haladó hajót nekisodorta a zátonynak. Az ütközés erejétől kinyílt az orr-rámpa és a Salemet pár perc alatt elnyelték a hullámok. Több száz embert álmában ért a halál és máig kabinjaikban nyugszanak. Kegyeleti okokból csak a sétafedélzet és a poggyászraktár „járható” be. Személyautók, csomagok, bőröndök, ruhák, cipők – minden a tragédiára emlékeztet. A hajó körül szanaszét hevernek a mentőcsónakok, ami arra utal, nem sok idő volt a menekülésre. Hátborzongató, mégis sajnáltam, hogy csak egyszer nézhettem meg.

A Salem Express után következő merülések már kevésbé voltak megrázóak, de kivétel nélkül fantasztikusak voltak mindennel, amit csak a Vörös-tenger nyújtani tud. Úgy tűnt, partközelben olyan nagy slamasztikába már nem kerülhetünk, de tévedtem. Az utolsó merülés megoldhatatlan feladat elé állított bennünket. Egy kikötő közelében elsüllyedt szafarihajó lett volna a cél, mintegy 20 méternyire a hajónktól, 8 méteres mélységben. Viszont a roncsot nem találtuk meg, mivel a látótáv csak 1-2 méter volt, és lemerülés után nem sokkal eltértünk a helyes iránytól. Később már a saját hajónkat sem találtuk meg, mivel közben óriási vihar tört ki és kénytelen volt felszedni a horgonyt. Ráadásul egyik társunkat is szem elől tévesztettük, amikor a felszínre emelkedett, hogy betájolja a helyzetünket. Ez azért is volt veszélyes vállalkozás, mivel hirtelen megnőtt a motorcsónak-forgalom. Nem sejthettük, hogy bennünket keresnek. Végül 25 percnyi sikertelen keresgélés után visszajutottunk a hajóra és kénytelenek voltunk belátni, ez a merülés kifogott rajtunk.

Ám ez a közjáték nem árnyékolta be a remek túrát. A Vörös-tenger egyszerűen nem tud csalódást okozni.