Meneküléssel zárult az ázsiai nyaralás

Sokaknak ez sikerült is, de még mindig nagyon sokan vannak olyanok, akik a kormányuk segítségét várják, hogy hazajussanak. Somodi Máté a szerencsések közé tartozik, hazajutott, felár nélkül. De a nyaralásra rányomta a bélyegét az eshetőség, hogy lehet, akár több hétre is Ázsiában ragad. Az utazásról, az élményekről és a menekülésről kérdeztük.

Indulás előtt nem gondolkoztál azon, hogy mégse kelj útra?
Indulás előtt, a mérlegelésnél azt vettem figyelembe, hogy Vietnámban már nem voltak koronavírus-fertőzöttek, illetve akkor még idehaza is csak néhány volt, emiatt nem éreztem veszélyben az utazást.

Mi volt az útiterv?
Ez egy körutazással egybekötött tengerparti nyaralás volt, négy országot – Vietnám, Kambodzsa, Malajzia és Katar – szerettem volna bejárni. Azonban már a dohai átszállás sejtette, hogy ez nem lesz egy sima utazás, a mindig zsúfolt reptér kongott az ürességtől, a repülőgépek töltöttsége is viszonylag alacsony volt.

Mikor érezted először, hogy előfordulhat, változtatni kell az útiterven, és korábban kell hazajönnöd?
Folyamatosan figyeltem az itthoni helyzetet, és a hazai, valamint a környező országokban bevezetett korlátozások miatt már az utazás elején kénytelen voltam foglalkozni egy B tervvel, ami azt jelentette volna, hogy meg kell szakítani a nyaralást.

Meddig jutottál el?
Szerencsére a vietnámi és a kambodzsai út megvalósult, de tény, hogy az élményt beárnyékolta a vírusjárvány miatti egyre fokozódó készültség. Már az is ijesztő volt, hogy szinte minden helyszínre az utolsó napokba érkeztem, mindenhol bezártak a helyi turisztikai attrakciók. Bár Ázsiában sokkal többen használnak veszélymentes időben is maszkot, most az látszott, hogy mindenki ezzel védekezett. Az első szállodánál is mérték a lázamat becsekkolás előtt.

Mikor kezdődött az igazi kálvária?
Már felvettem a kapcsolatot a légitársasággal – ez is több mint száz euróba került, hiszen folyamatosan foglaltak voltak a vonalak, így a várakozás közbeni zenehallgatás kicsit sokba került –, de egyelőre nem lehetett ingyen módosítani a jegyet, közben pedig meredeken emelkedett az új, módosított jegy ára, ekkor már elérte az ezer eurót is. Az utolsó célállomásról pedig kiderült, hogy nem mehetek be Dohába, így, ha minden maradt volna az eredeti jegy szerint, akkor csaknem 20 órát vesztegeltem volna a katari repülőtéren. Közben kaptam egy e-mailt, hogy a Kuala Lumpur–Doha járatot törölték, így „csak” 10 órás reptéri várakozás várt volna rám. Már Kambodzsában is láttam, hogy egyre több a szigorítás, sorra zárják le a határokat, zárnak be a repülőterek, állnak le a légitársaságok, így gyorsan kellett cselekedni. Alternatív megoldás már nem volt, hiszen már csak a hazai állampolgárokat engedték be az országba, így az nem volt opció, hogy például Bécsbe keressek egy másik jegyet. Malajziába érve az első utam a légitársaság városi irodájába vezetett, ott is elmondták, hogy kb. ezer euróba kerülne az új jegy, ám mivel jeleztem nekik, hogy az eredeti jegyen szereplő járatot törölték, így végül ingyen átfoglalták a legkorábban elérhető járatra, igaz, az is csak két nappal későbbi gépre szólt.

Mi történt ezután?
Megvolt a jegy, de abban még mindig nem voltam biztos, hogy hazajutok. Folyamatosan figyeltem a híreket. Félő volt, hogy lezárják a budapesti repülőteret is. Csaknem két napom volt még Kuala Lumpurban. Az első nap úgy tűnt, a várost nem érinti a probléma, ám másnapra szinte mindent lezártak, bezártak – a piacokat, az üzleteket, a látnivalókat, a Batu Caves szent hely is zárt kapukkal fogadott.

Végül hazaértél…
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Ázsiában voltam, és végül ingyen megúsztam ezt a kalandot, nem kellett sok száz vagy akár több ezer eurót fizetni a hazajutásért, mint sok más turistának, akik a világ többi részéről próbáltak meg kétségbeesetten hazamenekülni.

Hogy látod, megérte az utazás?
Mindezen „élmények” ellenére élvezetes volt a kirándulás, gyakorlatilag az eredeti útitervet tartani tudtam – kivéve a katari fővárost. Tudom, hogy a helyi turizmusnak ez nem jó, de turistaként élmény volt úgy bebarangolni egy-egy ország látványosságait, természeti szépségeit, hogy alig voltak ott emberek, így a szokásos zsúfoltság elmaradt. Alig van olyan turista, aki az utóbbi években járt Angkorban, és olyan fotókat tudott készíteni, mint én is, azaz egyetlen ember sem volt a képen. De szívszorító volt az üres piacok, üzletek látványa, hiszen tudjuk, hogy most azok, akik a turizmusból élnek, nagyon nehéz helyzetbe kerültek, éljenek Ázsiában vagy bárhol a világon. Egy élmény örökre megmarad bennem: a kambodzsai piacon az árus elsírta magát, amikor vettem tőle egy kis szobrot, azt mondta, ezzel a tíz dollárral a napi bevétele 16 dollárra nőtt. Másfél hét alatt nagyot fordult a világ, az odaúton és az első napokban a helyszínen még szinte semmit sem lehetett érezni, zajlott az élet, igaz, kevesebb turistával. Másfél hét múlva azonban már a pánik volt a főszereplő, mindenki menekülni akart haza – az első elérhető géppel, még akkor is, ha az új jegyet sok légitársaság csillagászati áron adta. A fenti megpróbáltatások ellenére nem bántam meg az utazást, és szerencsére egyáltalán nem vette el a kedvemet attól, hogy hamarosan újra útnak keljek. Bízom benne, hogy ez a járvány és az azt követő leállás hamarosan véget ér, és újra elindulhatunk felfedezni a világ legizgalmasabb helyeit.