Időutazás a havannai mindennapokban

SZABÓ LÁSZLÓ, GAJDOS EMESE

Friss gyümölcsöt tilos az országba vinni, döbbenünk rá a repülőtéri ellenőrzés során, és már koppannak is a finom almák a kuka alján. Beszerezzük a turisták által használt konvertibilis pesót, taxiba ülünk, és a sötét, kátyúkkal tarkított úton már haladunk is Mary lakása felé – öt napig élvezzük a havannai asszony vendégszeretetét. Aki szeretne bepillantani a helyiek életébe, magánszállást választ (28 euró az ára éjszakánként), itt ugyanis az állam szigorú felügyelete mellett két szobát adhatnak ki a turistáknak. Az ébredés után mesés látvány fogad bennünket a tetőteraszon: hatalmas hullámok, csodás erőd, kis körforgalom, és az alattunk lévő parkban a helyiek mindennapjai tárulnak elénk. A konyhában pedig szállásadónk már készíti is a finom és gazdag reggelit – melyet külön kell megrendelni (a gyümölcsös 2 euró, a terülj, terülj asztalkám tojással, zöldséggel 3 euró).

Még a kávét kortyolgatjuk, amikor helyi kalauzunk, a közel 40 éve itt élő Ibolya már csönget: egynapos túrán mutatja be Havanna legérdekesebb utcáit, látványosságait, épületeit. Előző nap még a Thomas hurrikán tombolt az ország középső részén, az erős, az utat is elérő hullámok még másnap is járhatatlanná teszik a több kilométer hosszú tengerparti sétányt. Lenyűgöző, egyben félelmetes látvány.

Gyönyörű, gyarmati stílusban épült, ám romos házakk szegélyezik az egyik fő sétányt, ezen jutunk be a főtérre. Régi, már-már múzeumba illő autók füstölnek mindenütt, sokszor szinte látni sem lehet a fekete benzingőztől. Ennél már csak a kereszteződések félelmetesebbek, minden irányból autók dudálnak, szinte kihívás az átkelés. A turistaövezetből egy kis utcába kanyarodva egy csapásra megváltozik minden: ez már Havanna sűrűje. Kígyózó sorok a pénzváltó előtt, unottan támaszkodó, mogorva eladók a boltokban, szűkös kínálatú üzletek, azonosíthatatlan főtt és sült harapnivalókat árusító helyiek és fagylaltárus. Itt a helyiek által használt pénzben határozzák meg a jeges édesség árát (ez is peso, csak huszonötször kevesebbet ér, mint amit a turisták használnak), mivel helyi pénzben kapunk vissza, így egy gombóc – euróban számolva – csak 3 centbe került. Később ugyanennyiért 2,5 eurót is elkértek. A turistáknak zavaros ez a kettős pénzrendszer, nehéz megszokni, nagy figyelmet igényel.

Sétánk során érintjük a kínai negyedet, a lepusztult házakkal, koszos utcákkal teli városrészeket, majd a híres szivargyárhoz érünk. Hétvége lévén nem jutunk be a gyárba, csak az üzletbe, ahol csillagászati összegeket kérnek el a luxuscikknek számító füstölnivalóért. Ibolya helyismerete révén azonban egy szivargyári munkás lakásában találjuk magunkat, és pár percen belül szinte az összes, neves kubai szivarmárka „a lábunk előtt hever”. A bolti árnál jóval kedvezőbb áron jutunk hozzá a híres Cohiba szivarhoz.

A belváros egyik főutcáján, az Obispón is éttermek sorakoznak egymás mellett, élő kubai zenével és látványos étlapokkal hívogatják a turistákat. A menük között általában halat, homárt, sertéshúst kínálnak, mindenhez dukál a helyi konyha egyik jellegzetessége, a babos rizs és a köretként kínált sós banánchips. Csirkemellet azonban szinte lehetetlen kapni, csirkéből legföljebb a comb jelenik meg a kínálatban. Sehol sem hiányoznak az itallapról az olyan híres kubai rumból készült koktélok, mint a mojito, a Cuba libre vagy a pina colada. Az egyik leghíresebb helyi étterembe is benézünk, az El Floridita volt Hemingway egyik törzshelye. Kedvenc mojitóját viszont a katedrális közelében lévő El Bodegita del Medio étteremben fogyasztotta.

A belváros sétálva is könnyen bejárható, ám ha távolabb akar menni a turista, akkor veszi észre a tömegközlekedés hiányát. Néhány busz közlekedik csak, menetrendet hiába is keresünk. Marad a taxi, ebből van több fajta, régi amerikai autók, háromkerekű taxik és a lábbal hajtott bicitaxik.

Egy monumentális térre igyekszünk, a minisztériumoknak és hatalmas állami intézményeknek helyt adó Forradalom térre. Itt található a híres, drótból készült, több emeletnyi nagyságú Che Guevara portré. Innen a helyi piacra látogatunk, ez nem a jó minőségű zöldségek, gyümölcsök piaca volt – selejtesnek tűnő ananászok, íztelen guava, savanyú mandarin, éretlen paradicsom, de a banánban nem csalódunk. Abban is egyetértettünk, hogy ezen a piacon biztosan nem vásárolnánk húst – azok ugyanis a rozsdás pultokon, szabadon, 25 fokban várták a vevőket.

A teraszunkról is jól látható erődhöz igyekszünk, a kapuban helyi zenészek melegítenek a vendégfogadásra. A már sokszor hallott „where are you from” kérdés után lelkesen muzsikálnak „magyar barátaiknak”. Még a csodás kilátásban gyönyörködünk, amikor egy barátságos, középkorú úr az irányítótoronyba invitál bennünket, hogy elmesélje, hogyan fogadják az öbölbe érkező hajókat. Legnagyobb meglepetésünkre egy magyar zászló is előkerül a polcról, ezt akkor vonták fel, amikor magyar hajó érkezett az öbölbe. A zászló állapotából is látszik, jó néhány éve nem lengett a zászlórúdon. A kikötőbe haladva egy katonai bázishoz közeledünk, rakéták, repülőgépek és tank színesíti a látványt. Ezt követően komppal visszatérünk a kikötőbe, hogy megtekintsük a közelben lévő rummúzeumot, ahol a híres hétéves rum ízével is megismerkedhetünk. A Fidel Castro forradalmát dokumentáló Forradalmi Múzeum kertjében tankok, repülők, harci eszközök jelentik az igazi látványt.

Este vacsora egy helyi étteremben, egy szivar és egy Cuba libre a teraszon, másnap reggel bérelt autónkkal a vidék felfedezésére indulunk. Ekkor még nem is sejtjük, mennyi izgalom és meglepetés vár ránk. De erről az Utazás következő számában olvashatnak.

(Havanna, 2010 novembere)