A transzszibériai vasútvonal varázsa

Az eredetileg az uralkodó III. Sándor cár azért építtette, hogy demonstrálja az ország erejét, és hogy ezen szállítsa az orosz katonákat nyugattól keletig. Ma naponta több száz ember vág neki az útnak, hogy személyesen is átélje, milyen a világ leghosszabb vasútvonalán utazni, s közben különleges, egzotikus helyeket bebarangolni.

Mi ez, szórakozás, vagy egy unalmas utazás az egysíkú tájat nézegetve, miközben folyamatosan zakatol a vonat, tt tt tt... Amikor elindultam, azt gondoltam, hogy szétunom magam. Hiszen 77 órán át utazni Irkutszig, miközben csak nyírfákat látni mindenhol, elég unalmas. Ha bealszom, és három nap múlva felébredek, akkor sem maradok le semmiről, hiszen a táj nem változik: nyírfák, nyírfák, nyírfák... Ja és a hideg.

Az utazás a moszkvai Jaroszlavszkij pályaudvarról indul. A híres Russia vonat és a mindig mosolygós, angolul jól beszélő személyzet már várja az utasokat. De ha egy kicsit leporoljuk a tudásunkat, és pár szót mondunk oroszul, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy az egész út során még kiemeltebb figyelemben részesülünk. És a vonat? Az valóban egy színvonalas szerelvény, minden kényelmi funkcióval felszerelve. Mintha egy folyamatosan mozgó ötcsillagos szállodában lennénk, igaz, egyre beljebb és beljebb jutunk a hatalmas Szibériába. A vonatban természetesen étkezőkocsi is van, de minek? Hiszen nincs is jobb annál, mint megkóstolni a helyi ízeket. És mivel a vonatnak számos megállója van, így igazi gurmé utazásban is lehet részünk. Csak egy valamire figyeljenek: ne egyenek füstölt dolgokat, mert az olyan puffadást okoz, hogy az egész utazás során szenvedni fognak. S ha éppen egy finom borscs levesre vágyik, akkor irány az étkezőkocsi, ott ebből az orosz specialitásból egy isteni verziót tálalnak az utas elé.

A vonat elindul, 77 órás út áll előttünk, míg elérünk Irkutszkba. A vonaton az óra mindig a moszkvai időt jelzi, hiszen ki tudná követni, éppen melyik időzónában járunk. Legfeljebb a sötétedés, világosodás alapján tűnhet fel, hogy az adott helyen biztosan nem délben van sötét. A vonat egyébként 7 időzónán halad át, míg elér a végállomásáig. Elindul az időutazás. El kell felejteni a moszkvai vagy a szentpétervári képeket, a kirakatvárosokat, amiről Oroszország jut eszünkbe. Ez itt éppen az, amiért vonatra szállunk.

Hogy megismerjük Oroszország igazi arcát. Történetekkel, vidám és szomorú oroszokkal találkozunk utazásunk során, így kerülünk közelebb az orosz valósághoz. És maga hova utazik – kérdezem az egyik utastársamat. A tengerhez, Vlagyivosztokba – mondja. Hét napig utazik, hogy célba érjen, majd hét nap pihenés, és újabb hét nap hazautazás. Itt ugyanis a távolságok egészen mást jelentenek, mint megszoktuk. Itt a 800 kilométeres távolságra azt mondják a helyiek, hogy „csak ide, a közelbe utazom”. A vonat minden nap öt alkalommal áll meg, valahol öt percre, de van olyan hely is, ahol két órán áll. Téved az, aki azt hiszi, hogy érdemes bejárni az orosz városokat. Ezek ugyanis semmiben sem változnak.

Beton, beton és beton – csak a nevük és az elhelyezkedésük más. És itt látjuk az orosz valóságot. Moszva sok ezer kilomérterre van, és nem csak földrajzi értelemben. A luxus helyett itt a szegénység dominál, Omszk városa például olyan, mintha Ligetfalut szétbombázták volna. De az utazás elvarázsol – folyók, völgyek, erdők, völgyhidak, patakok. Közeledik az 1777-es kilométerkő, ami azt jelenti, az Ural hegységnél vagyunk. Itt van a határ Európa és Ázsia között. És itt kezdődik az az út is, amelyen nincs egyetlen kanyar sem, 600 kilométeren át. A világ leghosszabb egyenes vasúti szakasza. S ha  ezen is túlvagyunk, akkor már megvan az utazás nagy része, már kezdhetem a visszaszámlálást, hiszen nemsokára befut a vonat az egyik legszebb városba, Irkutszkba.

Visszafelé pedig a repülőből nézve különleges érzéssel tekintek le, hiszen átvonatoztam a világ legnagyobb országán, a világ leghoszszabb vasútvonalán.

Martin Navrátil A szerző a Bubo utazási iroda idegenvezetője