Exfőszerkesztői köszöntő Grendel Ágotától

Ne így legyen   

Jó ideje azon töprengek, mitévő legyek. Vállalkozzam időutazásra? Irány a garázs, vontassuk ki rég nem használt időgépemet, és előre. Előre? Vagy hátra? Nagy vonalakban nem árt a múlttal foglalkozni, hátha sikerül tanulni belőle, bár kétszer ugyanabba a helyzetbe egyetlen főszerkesztő sem kerül, még akkor sem, ha kétszer állt mondjuk az Új Szó élén, mint ahogy két főszerkesztő munkáját is nehéz ugyanazzal a mércével mérni, mert mindegyik másban volt jó, és mindegyik más hibá(ka)t követett el. Tanulni viszont nem szégyen se más hibájából (lásd az okost), se más sikeréből. 

Egyszerűbb lenne a dolgom, ha kitehetnék az íróasztalra egy szép, hófehér, tiszta papírt, és olvashatatlan betűimmel leírhatnám, mit kívánok a 70 éves Új Szónak. Az sem lenne rossz megoldás, ha azt a szép fehér papírt írógépbe fűzhetném, és bekopognám, mit gondolok, milyen volt ez az újság induláskor, a rendszerváltás után, és milyen ma. Csakhogy virtuális papírra írok, minden megfoghatatlan, csak a kinyomtatott Új Szó kézzel fogható, csak abból lehet csákót, hajót hajtogatni, arra lehet zöldséget pucolni, azzal lehet ablakot fényesíteni, annak a lapjai képesek csak megsárgulni. És csak azt lehet kiteríteni a reggeli  kávé mellé, ahhoz térhetünk vissza este, amikor a karosszékben az olvasólámpa fényénél visszatérünk azokhoz a cikkekhez, amelyekről reggel megállapítottuk, ehhez még visszatérünk. Egyre kevesebben fizetik elő a nyomtatott Új Szót, de ez bármelyik napilapra, sőt lassan a hetilapokra is vonatkozik. Sőt, már a könyveket is a virtuális könyvtárból kölcsönzik vagy virtuális könyvesboltban veszik az emberek. Örüljünk, hogy még vannak emberek, akik olvasnak, mondják a szkeptikusok. Ők úgy vélik, néhány év, és eltűnnek az olvasó emberek. Talán valami csipet nyomnak a fejükbe, és speciális géppel közvetítik a híreket is és a tudást is a fejükbe. A papírújságot, a nyomtatott könyveket pedig már csak múzeumokban fogják mutogatni. 

Ne így legyen! Legalább hetven évig.