És mi van Péterfi Szonyával?

A mai napig, ha anyagért kint járok terepen, meg-megkérdezik tőlem: „És mi van Péterfi Szonyával? Nem látni a nevét a lapban.” Ez a legszebb, a legtöbb, amit újságíró kaphat, hogy feltűnik, ha valamiért nem ír. Az alábbi beszélgetésben azon igyekeztem, hogy kiderüljön, mi van Péterfi Szonyával.
Tallósi Béla

2018. december 18. 10:59

pfi

Örülök, hogy annyi együtt eltöltött év, majd némi kihagyás után újra együtt dolgozhatunk. Felkészültél, kérdezhetek?

Évtizedeken át én voltam, aki kérdezett, s most nekem kell válaszolnom kérdésekre. Miközben rá kell döbbennem, hogy nem is olyan egyszerű a kitárulkozás. Főleg azért nem, mert az ember, túl a hetvenen, már őszintén, szépítés nélkül tekint vissza a vele történtekre. Jó kimondani, visszagondolva újságírói pályafutásom negyed évszázadára, hogy sokkal több a jó, a szép, a kedves emlékem, mint a rossz.

1985-ben találkoztunk először. Akkor jöttem a laphoz, ahol te már a Csizmár Eszter által vezetett belpolitikai rovat oszlopos tagja voltál. De mi volt 1985 előtt, hogyan indultál a pályán? 

Érkezésedkor én már öt éve voltam Új Szó-s. De belépésem előtt is publikáltam már a lapban, jegyzeteket, glosszákat írtam, majd egyszer felhívott az akkori főszerkesztő-helyettes, hogy menjek be hozzá, beszélni szeretne velem. Mivel édesapám éveken keresztül a lap munkatársa volt, és Új Szó-sként halt meg 1976-ban, feltételeztem, hogy vele kapcsolatban kíván kérdezni. Ám szinte bevezetés nélkül felajánlotta, hogy újságíróként dolgozzak a szerkesztőségben. Tudta, hogy hamarosan befejezem tanulmányaimat újságírói szakon, mert miután apukám meghalt, nyomban jelentkeztem az egyetemre. A felkérésre nem lehetett nemet mondani! Azért sem, mert valójában erre vágytam, csak nem volt elég bátorságom, hogy az apám nyomdokaiba lépjek, azt csináljam, amit ő. Az összehasonlítgatástól tartottam, meg attól, nehogy azt vágja a fejemhez valaki, hogy protekcióm van. Így lettem Új Szó-s. A hírrel a Gorkij utcáról apu sírjához, a Márton-temetőbe rohantam, tudatnom kellett vele, hogy továbbviszem a stafétát.

Volt, aki „apáskodott, anyáskodott” feletted, aki segítette a beilleszkedésedet? 

Bár a régi „öregeket” ismertem, mert azelőtt időnként felugrottam apumhoz a Gorkij utcai székházba, egy ideig megilletődve mentem reggelente a munkahelyemre. Voltak, akik szeretettel fogadtak, nyomban letegeztek, volt puszi és ölelés is, de akadtak, akik nem értették, pártonkívüliként, ugyanúgy, mint apám, mit keresek közöttük. Ez különösebben nem foglalkoztatott. Újoncként idősnek, fiatalnak előre köszöntem. Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez évek óta nem divat már… Hiába töröm a fejem, nem emlékszem pontosan, hányan ültünk a szerkesztőségi irodánkban. Azt viszont tudom, hogy Horváth Éva gépírónő volt az, aki, ha valakit vagy valamit kerestem, azonnal a segítségemre sietett, és persze beavatott a rovat „titkaiba”. Mint általában mindenkinek, nekem is nagy szükségem volt arra, hogy felkaroljanak. Mert bár az egyetemen meg lehetett tanulni sok mindent, az elmélet eltért a gyakorlattól.

Hogyan alakult a sorsod a szerkesztőségben? Egyből a belpolitikába kerültél? 

Állítom, nagy szerencsém, hogy a belpolitikai rovatba kerültem. Egy parányi irodában ült a rovatvezető, Csizmár Eszter Flórián Mártával, akihez az egészségügy és a szociálpolitika tartozott. Mivel Márta már nem akarta vinni ezt a területet, átadta nekem. Kaptam tőle címjegyzéket, fontos és szükséges telefonszámokat és számos jó tanácsot, mit hogyan csináljak, mire figyeljek. Kezdetben csak a két tárca sajtóértekezleteiről tudósítottam, miközben ügyeltem arra, hogy ne csupán száraz tényeket közöljek. Bár a tudósítás mint műfaj nem ad lehetőséget sok mindenre, igyekeztem pluszinformációkhoz is hozzájutni. Úgy gondoltam, mi, magyarok kapjunk többet annál, mint amit a szlovák sajtóiroda közöl. Közben írtam jegyzeteket és glosszákat is, majd fokozatosan, amikor már otthonosabban mozogtam a témákban, lehetőséget kaptam más műfajok kipróbálására is, kommentárokat, helyzetelemző cikkeket, riportokat írhattam. 

Az egészségüggyel és a szociálpolitikával foglalkoztál elsősorban. Mi vonzott ezekben, mit tartottál fontosnak megírni, megmutatni, bemutatni ezen a területen?

A betegek, az elesettek kiszolgáltatott helyzete, a hivatalok packázása, az igazságtalanság, a jogtalanság volt az, amit nem tudtam szó nélkül hagyni. Olvasóink levelekben kértek segítséget a szerkesztőségtől, később egyre többen már velem tudatták a keserűségüket. A főszerkesztővel, rovatvezetőmmel egyeztetve oknyomozó, tényfeltáró riportok születtek, holott akkor még ezeket a jelzőket nem használtuk. Ha az egészségügyi ellátás volt a riport témája, kellően fel kellett készülnöm. Akkoriban nem volt világháló, könyvtár viszont igen. Meg néhány ismerős orvos, akik elláttak tanácsokkal, ismeretekkel. És amikor nehezebb, bonyolultabb, összetettebb volt a téma, orvostanhallgató lányom volt a segítségemre. Hiába akartak az illetékesek mellébeszélni, gondolván, mit ért hozzá egy firkász, amikor szembesültek azzal, hogy otthonosan mozgok a témában, nehezebb dolguk volt. Minden témát alaposan körbe kellett járni, nehogy a fejünkre koppintsanak a pártközpontban. Én talán nem, de a rovatvezető és a főszerkesztő bajba került volna.

Mert a problémás ügyek is foglalkoztattak mindig. Utánajártál zűrös dolgoknak, hogy elintéződjenek. Sokat harcoltál mások igazáért. Ebben mi vezérelt?

A két terület, amelyeket felügyeltem, nem tartozott azok közé, amelyek eredményeivel az állam túlzottan dicsekedhetett volna. Igaz, a nyolcvanas évek elején jelen voltam néhány új kórház átadásánál, Érsekújvárban, Léván, de írásaimban nem kerülhettem el a szembeötlő hiányosságok felsorolását sem. A kedvemre való, igazi nagy témák a kisemberek problémái voltak, ahol az egészségügy kapcsolódott a szociálpolitikával. Az egészségkárosultak járadékának oda nem ítélésére gondolok, a támogatások megtagadására, a gyermekvédelemre, az öreg- és gyermekotthonok helyzetére, és sorolhatnám. Nagy bánatomra, ezek a problémák ma is napirenden vannak. Az eltelt évtizedek, a megváltozott rendszer ellenére. Mintha a rendszerváltás az emberek fejében elmaradt volna.

Tudsz-e témákat említeni, amelyek meghatározták a pályádat, és a mai napig emlékszel rájuk?

Néhány hete elkezdtem rakosgatni a szekrényekben, és rátaláltam azokra a dobozokra is, amelyekben az újságból kivágott írásaimat tároltam. Válogatás nélkül kidobtam a teljes „archívumomat”. Az előszobaszekrényben valahogy mégis maradt egy doboz, amelyben 1999 óta raktároztam a megjelent cikkeket. Bekerült közéjük néhány régebbi írásom is. Szó sincs arról, hogy ezek meghatározták volna a pályámat, valami miatt mégis eltettem őket. Melengetik a szívemet, szép emlékeket idéznek. A véletlenen múlott, hogy anno elküldtek egy utazási iroda sajtóértekezletére, amelyen a horvátországi nyaralás lehetőségeit elemezték. Megjelent a tudósítás, s azt követően a zágrábi turisztikai hivatal meghívására a hazai újságírócsoport tagjaként több mint húsz alkalommal látogattam el az országba, s bemutathattam olvasóinknak a csodálatos tengermelléki nyaralási lehetőségeket. Maradandó élmény a Japánban tett magánutam is. Elhatároztam ugyanis, hogy 1988-ban, a negyvenedik születésnapomra nem kérek munkaérdemrendet, hanem megajándékozom magamat egy társasutazással. Pártlapban dolgozó pártonkívüliként engedélyeztetni kellett a kiutazásomat a szakszervezettel, a kiadóval, az akkori főszerkesztőt pedig meggyőztem arról, hogy bűn volna, ha visszatérve nem írhatnám meg az élményeimet, vagyis a pártközpont engedélyére is szükség volt. Japán és egy epeműtét után, ugyancsak 1988-ban, szakmai cserelátogatásra utaztam Lengyelországba. Azért én kaptam a lehetőséget, mert annak az évnek az elején a szerkesztőségünkbe látogatott egy lengyel kolléganő, aki szintén egészségüggyel foglalkozott, ezért itt-tartózkodása idején én voltam a kísérője. Szerencsés egybeesés, hogy meghívtak a szőgyéni új egészségügyi központ megnyitójára, s persze vittem a lengyel vendéget is. Arra nem emlékszem, miért ült be a szolgálati autóba a legkedvesebb kollégám, Szabó G. Laci, azt viszont tudom, hogy remekül éreztük magunkat oda-, ott és visszafelé menet is. Nagyszabású megvendégelés is várt az egybegyűltekre. Életemben nem ettem olyan finom rétest, mint amilyet ott szolgáltak fel a helyi asszonyok. Lacit pedig körberajongták, nem csupán azért, mert ismerték sztárinterjúit, hanem azért is, mert agyondicsérte főztjüket, rétesüket. A lengyel Jolanta szintén elégedett volt, neki inkább a helyi vörösbor ízlett. Lengyelországban akkoriban már téma volt a kábítószer-élvezet, ezt szerettem volna feltérképezni kiutazásom során. Ismertem a Marek Kotanski által létrehozott Monar hálózatot – elhagyott tanyán tanultak újra élni és dolgozni a narkósók –, s oda szerettem volna ellátogatni. Sikerült is, majd megjelent a riport. Sem a főszerkesztő, sem a rovatvezetőm nem sejtette, hogy baj lehet belőle. A főszerkesztőt behívatták a pártközpontba, és leteremtették, mert, ugye, a kábítószer akkortájt nálunk tabutéma volt. Talán nem is büszke, inkább elégedett vagyok a beteg Csémy Paliról szóló írásaimmal, azzal, hogy 1995-től 2007-ig követtük a sorsát, népszerűsítettük a Remény Palikának Alapítvány tevékenységét, az országos pénzadománygyűjtést, melynek köszönhetően kijuthatott Lyonba a kettős szervátültetésre.

Hogyan élted meg a bársonyos forradalom körüli átmeneti időszakot?

A november 17-ét követő napokat, majd a tüntetéseket az Új Szó nem igazán kommentálta, nagy volt a káosz. A főszerkesztő, ha éppen bent volt, és nem hívatták a pártközpontba, halálsápadtan járta a folyosókat, az egymásban megbízó kollégák pedig suttogva taglalták a történéseket. Talán már 24-e után futottam össze a folyosón Szilvássy Józseffel, és kérdeztem tőle, mi miért nem írunk a tüntetésekről? Rám nézett, és azt monda: menj és tudósíts. Hamarosan a szerkesztőségben generációváltásra került sor, Szilvássy József lett a főszerkesztő. Nem lehetett tudni, a pártlapból hogyan lesz független napilap. Szembe kellett nézni a múlttal, szerencsére az olvasók nem fordultak el a laptól. Az általam felügyelt egészségügy és a szociálpolitika is óriási változásokon ment át, a nehézségekről, a visszaélésekről szabadon lehetett írni. 

Megváltozott a szerkesztőség is, gondolok a munkatársak összetételére, a lap szerkezetére, struktúrájára?

A szerkesztőség összetétele akkor még nem nagyon változott, a régi komcsik nyugdíjba vonultak, s ha akadt, aki nem értett egyet a rendszerváltással, az csendben volt. A szerkesztőség vezetősége rendszeresen tájékoztatta a „közkatonákat” a tervekről. Megtudtuk, hogy megszereztük a jogalanyiságot, s mivel befektető kellett, francia lesz a tőkeerős partnerünk. Voltam olyan helyzetben is, hogy majdnem elmentem a laptól. Jobboldali kormány volt  hatalmon, és az egészségügyi miniszter új szóvivőt keresett. Amikor felhívott, majdnem kiesett a kagyló a kezemből. Megkért, menjek be hozzá. Azt hittem, hogy mint megtörtént néhányszor, újságírók szűk csoportjával kíván tárgyalni. Közvetlen munkatársaival fogadott, és felajánlotta a szóvivői státuszt. Köpni, nyelni nem tudtam, miközben figyelmeztettem, hogy magyar a nemzetiségem, a kollégák tudják, hogy magyar lapnál dolgozom… Másnap reggelig kaptam gondolkodási időt. Otthon a férjemtől kértem tanácsot. Azt mondta, mindig hangsúlyoztad, hogy te szabad akarsz lenni. A rendszerváltás ezt a szabadságot jelenti. Feladnád? Észhez tértem, s másnap köszönettel visszautasítottam a felkérést.

Meg tudod-e ítélni, hogy változott-e, illetve miben változott az újságírói szakma? 

Nem tudom, ma hogyan zajlik az élet a szerkesztőségekben. Aktív koromban azzal szembesültem, hogy a fiatal kollégák, tisztelet a kivételnek, végigülik a sajtóértekezletet, nem szólnak hozzá, nem tesznek fel kérdést, s a sajtóügynökségtől kézhez kapott alapanyagot saját szignójukkal közlik. Nincsenek könnyű helyzetben, az úgynevezett szakosodás kiment a divatból. Néha, ha érdekel bizonyos téma, puszta kíváncsiságból elmegyek egy-egy sajtóértekezletre, szóba elegyedek a szlovák kollégákkal, eléggé keserűen nyilatkoznak a szerkesztőségekben zajló viszonyokról. Tény, felgyorsult az élet, ám az olvasó szerintem találna időt arra, hogy elmélyedjen egy-egy hosszabb lélegzetű írásban, elemzésben, riportban. A napilapban nem a híreket keresi, az aktuális történésekről esténként a tévéből, illetve a világhálóról értesül.

Pályád melyik időszakára emlékszel a legszívesebben? 

Nem tudok kiemelni egy-egy jobb vagy rosszabb időszakot, hajtott a vágy, hogy olyan témákat dolgozzak fel, amelyek érdeklik az olvasót. Erre lehetőséget is kaptam, s azt hiszem, éltem is vele. Igaz, az őszinteségem miatt nem kerültek el a zűrös helyzetek, de ez az élet velejárója. 

Kik azok, akik a kollégák közül a leggyakrabban eszedbe jutnak?

Talán korral járó tünet, de gyakran gondolok azokra, akik már nincsenek. Voltak kollégák, akiknek az elmenetele a mai napig fáj… Flórián Márta, Csizmár Eszter, Fekete Marian, Gály Iván… Soha nem tagadtam, ti ketten Szabó G. Lacival a szívem csücske vagytok, annak ellenére, hogy ritkán találkozunk. De a régiekre is odafigyelek, a lapban keresem Grendel Ági, Urbán Gabi, Cs. Liszka Györgyi, Mislay Edit nevét. És nem feledkezhetem meg a gépírónőkről sem, Horváth Évának még az édesapám diktált. Fekete Gabival és Császár Klárival együtt az első kritikusaink voltak, diktálás közben figyelmeztettek, ha a szöveg érthetetlen volt, felkapták a fejüket a szóismétlésekre, a rossz szórendre.

Válaszoljunk a címben feltett kérdésre is. Mi van veled mostanában?

2004-ben elértem a nyugdíjkorhatárt, s akkoriban az volt a divat, hogy el is küldték az embert azzal, hogy szerződésre dolgozhat tovább. Dolgoztam is, élveztem, hogy én javaslom azokat a témákat, amelyekkel foglalkozni akarok. 2005 novemberében megszületett Andrea lányom fia, Luki unokám, s ő lett számomra a világ közepe. Amikor másfél éves lett, a vörösmajori otthonában hétfőtől péntekig betöltöttem a főállású nagyi szerepét. Fokozatosan jégre tettem az írást, de ha a szerkesztő kollégák felajánlottak egy-egy témát, örömmel, élvezettel láttam neki a feladatnak. Írásaim a napilapban, riportjaim a Családi kör mellékletben, a Vasárnapban jelentek meg. 2011-ben Kati lányom is anyuka lett, hétköznapokon az ovis Luki helyébe Sarah lépett, amikor szükség volt rá, hozták a szülei. Azóta is, amikor kell, hol váltakozva, hol együtt, velem vannak.

Figyeled-e a lapot azóta, hogy nem jársz be rendszeresen a szerkesztőségbe?

Ha jól emlékszem, évek óta nem tettem be a lábam a szerkesztőségbe. Főleg azért, mert az egy teremben ülő kollégákat zavarná, ha valakivel beszélgetni kezdenék. Gondolom, az új helyen sem más a helyzet. Egyébként másutt is lehet találkozni, nem csupán a szerkesztőségben. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, az Új Szót nem figyelem, a napilapban és a Vasárnapban csak az általam kedvelt szerzők írásait olvasom. Többnyire örömmel, élvezettel.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

650 euró lehet a minimálbér

Támogatták a brexitmegállapodást a tagországok vezetői az EU-csúcson

Újra tárgyaltak az összefogásról

Haščák: Legyen minden nyilvános!

Látványosan emelkedik a minimálnyugdíj összege

VIDEÓ: Az átkelőhelyen gázoltak halálra egy idős férfit

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!