Területi viták, nemzeti érvek, nagyhatalmi döntések 1919-ben

Előre eldöntött és részrehajló vagy a háború végén kialakult viszonyokat szem előtt tartó nagyhatalmi döntések születtek száz évvel ezelőtt Párizsban? Milyen tényezők határozták meg a Németország és Oroszország közti térség nemzeteinek, államainak a sorsát? Veszteseket sújtó diktátumok voltak a békeszerződések, vagy a győztesek katonai fölénye és stratégiai érdekei tették lehetővé, hogy Európa keleti fele átalakuljon?
ÚJ SZÓ ONLINE

2019. március 18. 20:30

tgm
Masaryk-térkép - Képarchívum

Sokféle magyarázat létezik arra, miként került fel a dinasztikus birodalmak helyén első körben 12, mára – Koszovóval együtt – 21 nemzetállam Kelet-, Délkelet- és Közép-Európa térképére. A győztes nagyhatalmak döntései egyszerre szolgálták a térség nemzetei egy részének önrendelkezését, ugyanakkor a veszteseket megpróbálták tartósan kiiktatni a meghatározó európai hatalmak sorából, és közel harmincmillió embert kényszerítettek kisebbségbe. Kérdés tehát, hogy a nemzetiségi szempontok mellett a döntéshozók államtervező munkájának vagy a veszteseket és a kisebbségeket büntető intézkedéseknek volt az elmúlt száz évben maradandóbb hatása.

A békekonferencia működése és zsákutcája

1919. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében – 32 győztes, társult és semleges állam részvételével – elkezdődött az első világháborút lezáró békekonferencia. Napra pontosan 48 évvel azt követően, hogy a Franciaországot legyőző I. Vilmos porosz királyt ugyanott német császárrá koronázták, amivel véglegessé vált az egységes Német Birodalom létrejötte. Az időpont megválasztásával Párizs egyértelművé tette, milyen fontosnak tartották a franciák a világháborúban legyőzött Németország megbüntetését. 

Ugyanakkor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök Wilson amerikai elnök demokratikus elveken nyugvó békepolitikájára hivatkozva ígért igazságos döntéseket. A konferenciát megnyitó beszédében egyenlő mérce alkalmazását ígérte: „Ha a világ térképének megváltoztatásáról van szó, úgy ez a világ népeinek nevében történik azzal a föltétellel, hogy  híven érvényre juttatják a népek kívánságait, tiszteletben tartják a kicsiny és nagy nemzetek önrendelkezési jogát egyaránt, és azt a nemzeti és vallási kisebbségek szent jogával összhangzásba hozzák.” A hangzatos beszédből azonban kimaradt annak a sok mindent előre eldöntő ténynek a rögzítése, hogy a vesztes államok – Németország, Ausztria és Magyarország, Bulgária, Törökország és persze a bolsevikok kezére jutott Oroszország képviselői nem kaptak meghívást a béketárgyalásokra, hanem csak a kész szerződéstervezetek átvételére nyertek bebocsátást a Quai d’Orsay, a francia külügyminisztérium Szajna parti palotájába. Akkor néhány héttel a szerződések aláírása előtt megtehették – a szinte minden esetben figyelmen kívül hagyott – írásos észrevételeiket.    

Az öt győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán vezetőinek és külügyminisztereinek közös döntései a konferencia Legfelső Tanácsában születtek. Emellett ötvennél több bizottság és albizottság vett részt a békeszerződések területi, gazdasági, jogi, katonai, jóvátételi, kisebbségi döntéseinek előkészítésében, több száz szakértő közreműködésével. A békekonferencia döntéseinek jogosultsága mellett érvelők mindig is hangsúlyozták a békekonferencia szakszerű működését, míg a vesztes államokban az elfogult és egyoldalú döntések elhibázottságát bírálják.

Párhuzamos akciók és döntések 

A Legfelső Tanács, a Külügyminiszterek Tanácsa és a győztes hatalmak közös katonai testületei folyamatosan beavatkoztak a szovjet-orosz, a magyar, a balkáni és a törökországi események menetébe. Francia és olasz tisztek irányították a csehszlovák, román és jugoszláv hadseregnek az új államok által igényelt észak- és dél-magyarországi, erdélyi területein végrehajtott hadműveleteit, illetve 1919 áprilisa és júliusa között a Magyar Tanácsköztársaság elleni katonai fellépést. 

Az 1918. őszi fegyverszüneti egyezmények után több országban határ- és polgárháborúk robbantak ki. A rendteremtést, az Oroszországban hatalomra jutott bolsevizmus elszigetelését, magyarországi és németországi tanácsköztársaságok leverését, a térség pacifikációját igyekeztek szorosan egybekapcsolni az „új Európa” térképének megrajzolásával.

Ezzel párhuzamosan a győztes államokhoz társult és szövetséges új államok kormányai mindent elkövettek, hogy még a békekonferencia összehívása előtt elfogadtassák saját területi igényeiket, s azok bekerüljenek a francia, brit béketervekbe. Ebben különösen aktívnak bizonyult a hároméves emigrációjából haza sem térő csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš, aki – a szövetségesként elismert csehszlovák állam képviseletében – igyekezett bekapcsolódni a békekonferenciát előkészítő párizsi tanácskozásokba.   

Miközben Párizsban gyors ütemben láttak neki a győztesek a háború utáni Európa pacifikálásának, területi, államjogi átrendezésének, a francia, olasz, brit katonadiplomácia sorra jelölte ki azokat a demarkációs vonalakat, amelyek mögül ki kellett vonni a német, magyar, bolgár és török haderőt. A győztes antant kelet-európai szövetségeseinek hadseregei 1918 novemberétől azután sorra foglalták el azokat a területeket, amelyeket a győztesek által támogatott nemzetállamok a maguk számára igényeltek. 

A Magyarországi Fegyverszüneti Bizottság a Párizsból érkező döntéseket, demarkációs vonalakat közvetítette. Csehszlovákia esetében 1918. december 23-án érkezett meg Budapestre az a demarkációs határozat, amely a Duna és az Ipoly folyó, valamint a Rimaszombattól az Ung folyó torkolatáig terjedő vonalban jelölte meg „a csehszlovák állam által visszakövetelt történelmi határokat.” Az ettől északra fekvő területeket Magyarországnak katonailag azonnal ki kellett ürítenie. A béketárgyalások feltételéül szabott katonai leszerelés miatt Németország, Oroszország és a többi vesztes állam hosszú hónapokon át védtelenül és tétlenül szembesült a wilsoni „új diplomácia” és a francia rendteremtés tényleges szándékaival.

Az önrendelkezés nagyhatalmi átértelmezése

Az eredetileg a wilsoni „új diplomácia” jegyében, győztesek és vesztesek tárgyalásain hozott, demokratikus döntések formájában elképzelt békeszerződések helyett vállaltan elfogult döntések születtek. Ez a mai napig egymásnak ellentmondó értékelésekre ad lehetőséget. A nemzetek demokratikus önrendelkezéséről alkotott idealista elképzelések ugyanis a tárgyalások során részben átalakultak, részben sorra megbuktak. Maga Wilson elnök nem vált a békekonferencia döntőbírójává, hanem – együtt az amerikai delegáció többi tagjával – fokozatosan háttérbe szorult a döntéshozatalban. A béketeremtés során a konferencia vezetőjévé választott Georges Clemenceau francia miniszterelnök és a francia diplomácia németellenes magatartása érvényesült. Párizs a Közép-Európában és a Balkánon is a büntető béke eszközeivel kívánta meggyöngíteni a legyőzött államokat. Helyettük Varsóval, Prágával, Bukaresttel, Belgráddal lépett szövetségre, a legtöbb vitás kérdésben őket támogatta. Így próbált a maga számára erős németellenes hátvédet teremteni. A brit miniszterelnök, Llyod George március 25-én a fontainebleau-i memorandumában éles szavakkal bírálta ezt a francia egyoldalúságot: „Sosem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül jelentős magyar irredenta alakul ki. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországukhoz. Ennek az emberi szempontnak elsőbbséget kell élveznie a stratégiai, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben, hiszen az utóbbiak általában más eszközökkel is megoldhatók.” Wilson a béketárgyalások feltételéül szabta a vesztesek feltétel nélküli kapitulációját és teljes leszerelését, ami eleve megakadályozta a kiegyensúlyozott, tárgyalásos béke megteremtését. Az amerikai elnök demokratikus elképzelései ezen kívül is tévedésekkel és egyoldalúságokkal keveredtek. A területi viták eldöntésére egyedül alkalmas demokratikus intézményt, a népszavazást például csak hét esetben használták. A magyar kormányok által kezdettől fogva szorgalmazott plebiszcitumokból semmi sem valósult meg. (A soproni népszavazásra 1921 decemberében az olaszok által kezdeményezett külön megállapodás alapján került sor.) Pedig az 1920 januárjában, egyéves késéssel Párizsba meghívást kapott magyar békeküldöttség vezetője, Apponyi Albert előre elismerte volna a nagyhatalmak által kiírt népszavazások eredményét…

Az új államok határainak kijelölése

Az új államhatárokról szóló viták állandó jellemzője, hogy minden nemzet történetírása a saját érveit, saját történetét és persze saját igazát bizonygatja, immár 100 éve. A nemzetállami elképzelések a lengyel és a cseh esetben a magyarokéval megegyezően, sok évszázados múlttal rendelkeztek. A kisebb népek – pl. a finnek, észtek, litvánok, szlovákok, albánok – esetében pedig szintén sok évtizedes előzményre nyúltak vissza. 

A Masaryk vezette külföldi csehszlovák mozgalom államalapítási terveiben 1915 nyarától kezdve a cseh történeti határok mellett Szlovákia, majd 1918-tól Kárpátalja csatlakozásával is számolt. Masarykék kezdetben az új állam szlovákiai határait a magyar–szlovák nyelvhatárral azonosították, s erre hajlott az amerikai, brit és francia szakértők többsége is. A magyar–szlovák határ kérdésében a fordulat valamikor 1916 elején kezdődött, amikor megjelentek a szlovák etnikai területet messze meghaladó – stratégiai, folyami és vasúti határokkal kapcsolatos cseh–szlovák elképzelések és vázlatok. Masaryk térképén a kézzel berajzolt határvonalak közt már a dunai és az Ipoly-határ is látható. 

Ezeket a csehszlovák határterveket a külföldi Csehszlovák Nemzeti Tanács 1918. nyári nagyhatalmi elismerését követően Beneš mint ideiglenes külügyminiszter szívós munkával bevitte a francia béketerveket előállító úgynevezett tanulmányi bizottság szakértői anyagaiba. Hasonló folyamatok zajlottak le a nagyromán, illetve a délszláv államépítés diplomáciai háttérmunkájában is.

Galéria
gallery-image-1
gallery-image-2
gallery-image-3

Döntés a Csallóközről

A csehszlovák területi igényeket Kramář miniszterelnök és Beneš külügyminiszter 1919. február 5-én terjesztette a tíztagú Legfelső Tanács elé, tizenegy írásos memorandum kíséretében. Ezek közt szerepelt a cseh történeti határok elismerése, a cseh tartományoknak Szlovákiával és Kárpátaljával való egyesítése. Valamint a közel nyolcvan kilométer széles csehszlovák–jugoszláv korridor igénye. A csehszlovák–magyar határ vonalát Dévény és Vác között a Duna vonalában jelölte meg, onnan az Ipoly vonalától délkelet felé haladva – Miskolc és Tokaj Csehszlovákiához csatolásával az egész Északi Középhegységet igényelte volna. Az eredeti Duna- és az Ipoly-vonal elhagyását – számos ponton irreális érveket felsorakoztató beszédében és az V. számú szlovák memorandumban – egyebek mellett azzal indokolta, hogy szerinte Magyarországon 450 000 szlovák élt, így a két kisebbség jórészt kiegyensúlyozza egymást. 

Benešt a csallóközi kérdés kapcsán március 4-én újra meghallgatták a területi bizottságban, ahol az új ország közlekedési, ellátási és védelmi igényeinek biztosításával indokolta a csehszlovák igényeket. A fennmaradt jegyzőkönyvek mellett Harold Nicolson naplója is rögzítette a csallóközi kérdés csehszlovák megoldásának hátterét. Lloyd George brit miniszterelnök kezdeményezésére Smuts tábornok Budapesten tárgyalt Kun Bélával, majd útban Párizs felé, 1919. május 3-án a csehszlovák köztársasági elnökkel. Masaryk ugyan hajlandó lett volna lemondani a Csallóközről, Beneš és Kramář viszont a korábbi kedvező döntések tudatában ragaszkodott a dunai határvonalhoz, s így az 1910-ben 95 százalékban magyar terület, Pozsonnyal és Komárommal együtt Csehszlovákiához került. A csehszlovák területi bizottság megerősítette korábbi javaslatát, és ennek megfelelően a Legfelső Tanács magyar határokra vonatkozó 1919. június 12-i döntésébe is ez a megoldás került.

„Igazságos és célszerű határok” 

A vesztes és győztes országok közti államhatárok a központi Területi Bizottság André Tardieu francia diplomata, később háromszoros francia miniszterelnök vezetésével próbálta koordinálni és összesíteni, mégpedig a győztes hatalmak igényeihez igazodva létrehozott speciális területi bizottságok ajánlásai alapján. A győztes államok területi és határigényeit tárgyaló bizottságokban ugyancsak francia, amerikai, brit és olasz delegátusok kaptak helyet. Magyarország új határairól a csehszlovák, illetve a román–jugoszláv területi bizottságokban, illetve Nyugat-Magyarországról az osztrák békeszerződés kapcsán a Legfelső Tanácsban született döntés.   

A csehszlovák területi bizottság diplomata tagjai jól ismerték és használták a háború utolsó két évében a békeszerződések szempontjait intenzíven előkészítő amerikai, brit és francia békeelőkészítő szakmai testületek anyagait. Így például Charles Seymour, az amerikai béke-előkészítő bizottság tagja pontosan tisztában volt a Csallóköz, az Ipoly-mente vagy éppen a Tisza-mente magyar etnikai túlsúlyával. Ugyanakkor jól látta a csehszlovák, román területi igények mögött meghúzódó nagyhatalmi gazdasági, közlekedési, stratégiai, katonai érdekeket is, és számára ezek voltak irányadók.  

Az amerikai béketervek hivatalos határjavaslatait az úgynevezett Fekete Könyv tartalmazta, amely 1919 januárjára készült el. Külön összefoglaló készült „az Ausztria–Magyarországon belüli igazságos és célszerű határokról szóló jelentések alapján. Érdekes, hogy ezek az anyagok a Duna- és Ipoly-határ elfogadását tartották „célszerűnek”. Ugyanakkor az amerikai diplomaták egy részének a bizottsági üléseken az volt a kiinduló álláspontja, hogy a csehszlovák–magyar, román–magyar államhatárok kialakításánál a határ menti magyar tömbterületeket vagy azok nagyobbik részét Magyarországnál javasolták meghagyni. Ez volt a helyzet a csehszlovák területi bizottságban Seymour esetében is. 1917-től kezdve a franciák és a britek is intenzív szakértői előkészületeket folytattak a békeszerződésekben érvényesíteni kívánt szempontjaik, érveik és érdekeik kialakítására.

A csehszlovák területi bizottság   

Magyarország határaira a csehszlovák, illetve a román–jugoszláv bizottságok döntései voltak mérvadók. Jules Cambon francia diplomata elnöklete alatt 1919. február 27-étől május 5-ig tíz alkalommal ülésezett a csehszlovák határokat vizsgáló testület. Ez az amerikaiak, britek és franciák által már 1918 júliusa és augusztusa között elfogadott, de Prágában csak 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság területét volt hivatott véglegesíteni. A három-három francia és brit, két-két amerikai és olasz diplomata által alkotott bizottságnak rögtön az első, február 27-i ülésén komoly vita alakult ki az ország soknemzetiségű szerkezetéről. Seymour és az olasz Salvago Raggi különösen a németek nagy számát mondta aggályosnak, de Laroche, a bizottság másik francia tagja jogi eszközökkel kezelhetőnek tartotta a kisebbségi kérdést. 

A bizottság hosszabb vita nélkül elismerte, hogy az új csehszlovák állam alapját Cseh- és Morvaország alkotja, s hozzájuk kapcsolódnak Szlovákia és Kárpátalja néven a magyar államról leválasztott területek. Az új állam hárommilliónál nagyobb németek kisebbségének súlyát Elzász-Lotharingia példájára hivatkozva javasolták csökkenteni. Ezért átgondolt törvényi szabályozást, például a német állampolgárság szabad megszerzésével járó és a békeszerződésekbe bekerült opciós jog bevezetését, a kisebbségi jogok korrekt alkalmazását szorgalmazták.  

A következő napon és a március 3–4-i tárgyalásokon Szlovákia határainak kérdése volt a napirenden.  Főként a Duna- és az Ipoly-határ, illetve a két határszakasz kapcsán a Csallóköz és az Ipoly menti vasút kérdése, valamint Sátoraljaújhely ügye váltott ki heves vitákat a csehszlovák megoldást szorgalmazó franciák, és a kezdetben a magukat a magyar megoldás mellett elkötelezett amerikaiak és britek, illetve az ingadozó olaszok között. Utóbbiak főként a csehszlovák–jugoszláv korridor tervek összefüggésében vizsgálták Csehszlovákia határainak kérdését. A legnehezebb csallóközi és a vasúti kérdések eldöntésére külön albizottságra bízták a döntések kialakítását, ahol a francia diplomatáknak, különösen Le Rond leszerelte a Csallóközt Magyarországnál megtartani próbáló amerikai és brit bírálatokat. 

1919. március 13-ára a bizottságban már túljutottak az új állam határainak legnehezebb kérdésein: a hárommilliónyi némettel együtt a cseh tartományok történeti határainak elismerésén, a lengyelek lakta Těšín város és a környező bányavidék kettéosztásának problémáján, Csehország, Szlovákia és Ruténföld területének egyesítésén, Szlovákia déli határainak kijelölésén. A. W. Dules amerikai és Laroche francia delegátus a bizottság által javasolt csehszlovák államhatárok áttekintése alapján leszögezte, hogy a soknemzetiségű Csehszlovákiában „rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert azok az intézkedések, amelyek a kisebbségek jogait lesznek hivatottak védelmezni”. 

A Csallóköz esetében az utolsó fontosabb brit korrekciós kísérletre Jan Christian Smuts dél-afrikai tábornok, a brit háborús kabinet tagjának, a brit békeküldöttség fődelegátusnak május 3-i prágai tárgyalásain került sor. Smuts az őt útján elkísérő Nicolson biztatására felvetette a Csallóköz ügyét. Masaryk engedékenységét tapasztalva a területi bizottság elé Nicolson az alábbi módosító javaslatot készítette: „A bizottság abból indul ki, hogy a Grosse Schütt (Csallóköz) sziget nem lesz része Cseh-Szlovákia területének, amennyiben cserében Pressburggal szemben egy kis területet megkap az új Köztársaság.” A bizottság azonban május 5-i ülésén megerősítette korábbi döntését.

Nagyhatalmi kompromisszum a csehszlovák–magyar határról

A csehszlovák területi bizottság 1919. március 5-i ülésén Le Rond francia tábornok kérésére újravizsgálták a csehszlovák–magyar határ három vitás elemét: a Csallóköz hovatartozását, az Ipoly menti és a Kárpátaljára vezető vasútvonal sátoraljaújhelyi állomását. Ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére Jules Cambon bizottsági elnök ugyanaznap délutánra albizottsági ülést hívott össze. Seymour amerikai képviselő ragaszkodott ahhoz, hogy szabjanak gátat a csehszlovák határok folyamatos kibővítésének, mert azzal az egyre nagyobb számú magyar kisebbség helyzete kezelhetetlenné válik.

A francia diplomaták, élükön Le Rond tábornokkal minden követ megmozgattak azért, hogy a Csallóköz Csehszlovákiához kerüljön. Az amerikaiak és az olaszok viszont sokallták Benešék területi követeléseit, kivált, mert azok újabb százezrekkel növelték volna a magyar kisebbség számát. Nicolson brit követ vetette fel elsőként, hogy a megoldást az Ipoly menti határ szűkebbre szabásával lehetne megtalálni. Seymour amerikai képviselő a március 7-i ülésen kettős kompromisszumot ajánlott fel. Hozzájárult a Csallóköznek a franciák által követelt csehszlovák megoldásához. Ezzel együtt elfogadta a britek tervét, akik a sátoraljaújhelyi vasútállomást szánták Csehszlovákiának. Amerikai részről Seymour cserében azt kérte, hogy Újhely maradjon Magyarországnál, az Ipoly-határ esetében pedig a vasútvonal helyett maga a folyó alkossa az új határt. Ennek részeként az Ipoly menti Csata–Losonc közti és az ehhez „csatlakozó vasútvonalak igazgatása a szövetségesek irányítása alatt történik, oly módon, hogy az érdekelt szomszédos államok azt szabadon használhassák”. Ezt a megoldást az albizottság, majd a csehszlovák és a Tardieu vezette központi területi bizottság is elfogadta, és március legvégén a Legfelső Tanács elé terjesztette.

Határhelyzetek, határok népei

A felbomlott birodalmak területét vagy annak jelentős részét a békekonferencia területi bizottságai sok ezer kilométernyi új államhatárral osztották fel a kelet- és közép-európai nemzetállamok között.  Ezekkel a határokkal együtt alakultak ki a térség új – német, orosz, magyar, albán, macedón – nemzeti kisebbségei. 

A (cseh)szlovákiai magyarság a száz éve meghúzott határvonalakkal együtt jött létre, s vált szülőföldjén nemzeti kisebbséggé – együtt az erdélyi, délvidéki és a burgenlandi magyarokkal vagy a dél-tiroli és belgiumi németekkel. Meg kellett tanulnia együtt élni a korlátozó, tiltó funkciójú határokkal. Mindez eddig négy kisebbségi nemzedék számára jelentett mindennapi keserves tapasztalatot.

2007 decembere óta, amikor Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és további négy államban bevezették a schengeni rendszert, a határok megállító, elválasztó szerepe szinte egy csapásra megszűnt. Száz évvel a határkijelölések után még mindig hosszúnak és göröngyösnek ígérkezik az az út, amely egyszer talán elvezethet bennünket ahhoz, hogy a határok negatív kísérőjelenségei, például a nemzetállamok kisebbségekkel szembeni korlátozó, megkülönböztető intézkedései európai közös hazánkban végleg értelmetlenné váljanak.

Szarka László

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Rossi a walesi meccs előtt: „Legyetek oroszlánok a sárkányok ellen!”

8 dolog, amit az új Škoda Octaviáról tudni kell

Az Összefogás 144 megoldást mutatott be

Tragikus baleset az árvai vízduzzasztón

Mindent, ami ősi, megmásíthatatlan

Halálra vertek egy nőt Pozsonyban, az életét nem tudták megmenteni

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!